Az elmúlt húsz év dán filmművészete kimagasló színvonalú alkotásokkal ajándékozta meg a nagyérdeműt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a dán film hazai és nemzetközi porondon is hatalmas sikernek örvend. Ennek egyik oka talán éppen az, hogy a dán filmesek előszeretettel dolgoznak fel univerzális, a kor emberét érintő konfliktusokat. Az 1995-ben alapított Dogma-mozgalom, mely a gyakorlatban három évvel később, Thomas Vinterberg Születésnap (Festen), illetve Lars von Trier Idióták (Idioten) című alkotásaival vette kezdetét, kifejezetten a technikai redukció (eredeti helyszínek, természetes fény használata, kézikamera, műfaji film kerülése stb.) és a társadalmat érintő kérdések provokatív bemutatása mellett tört lándzsát. Vagyis egy olyan felfogást preferált, amely a tartalmat a forma fölé emelte.

Hasonló jelenség figyelhető meg a technikai értelemben sokkal engedékenyebb, játékfilmes vonalon is, ahol szintén sok esetben találkozhatunk kényes témákat érintő, a politikai korrektséget, azaz PC-t a legkevésbé szem előtt tartó, időnként polgárpukkasztónak is bélyegzett alkotásokkal. Ilyen a korábban említett Trier legutóbbi filmje, A nimfomániás (Nymphomaniac), vagy Anders Thomas Jensen számos munkája (Férfiak és csirkék, Ádám almái). Ole Bornedal legújabb filmje, a Kisvárosi gyilkosok egy tisztán műfaji filmes próbálkozás, ami szintén a karcos hangvételt és az északi filmekre jellemző fekete humort részesíti előnyben, de sem a tartalom, sem a forma terén nem hoz újat. Bornedal időnként igyekszik kényesebb vizekre evezni, de próbálkozásai harmatgyengére sikerednek, így filmje közelébe sem érhet a fent említett alkotások merészségének, társadalomkritikus hangvételének.

A történet egy álmos dán kisvárosban játszódik, ahol két középkorú jóbarát, Ib (Nicolas Bro) és Edward (Ulrich Thomsen) úgy döntenek, ideje megszabadulni az asszonyoktól, mert azok teljesen a fejükre nőttek. Egy átmulatott éjszakát követően megrökönyödve veszik tudomásul, hogy az alkohol hatása alatt egy bérgyilkost béreltek fel, aki már úton is van Oroszországból. Miközben a két férfi igyekszik titokban visszajuttatni hazájába Igort (Marcin Dorocinski), feleségeik rájönnek, hogy merénylet készülődik ellenük, így revansként ők is egy hivatásos gyilkológépet bérelnek fel, az angol Miss Nippleworthy (Gwen Taylor) személyében. A történet rettentően ismerős, még ha bizonyos módosításokon is esett át. Tulajdonképpen egy abszurd helyzetekre építő bűnügyi sztorit követhetünk végig, ami jelen esetben hétköznapi embereket állít a középpontba, akik saját meggondolatlan döntéseik miatt sodorják magukat és egymást veszélybe.

Érdemes előbb szemrevételezni azt, ami jó, mert sajnos ebből van kevesebb. Ami miatt a film úgy, ahogy működik az az erős színészi jelenlét, mind a fő-, mind a mellékszereplők részéről. Nem kell díjnyertes alakításokra gondolni, de az kétségtelen, hogy a színészek megpróbáltak mindent kisajtolni fájdalmasan kidolgozatlan karaktereikből. A bűnt csak hírekből ismerő kisváros egyetlen rendőre, Heinz (Søren Malling) számos poénért felelős, míg Igor, a részeges bérgyilkos, habár csak egy gyenge utánzata a Blöffből ismert Golyófogú Tonynak, időnként mégis képes megnevettetni a nézőt. Hőseink szintén szórakoztató figurák, bár Nicolas Brót és Ulrich Thomsent már láthattuk izgalmasabb szerepekben, ráadásul éppen egy olyan alkotásban is (Ádám almái), melyben szintén közösen játszottak.

Akármilyen szomorú, de nagyjából ennyi sorolható a pozitívumok közé, Bornedal munkája minden más elemében fájóan átlagos vagy egyszerűen csak rossz. A dán fekete komédiák koronázatlan királya, Anders Thomas Jensen filmjei mellé állítva tűnik ki igazán, hogy milyen vérszegény alkotás a Kisvárosi gyilkosok. Noha abszurd jelenetekből nincs hiány, minden súlytalannak érződik, mivel Jensen filmjeivel szemben, jelen alkotásból hiányzik a drámaiság. Bornedal valamiért azt gondolhatta, hogy a szórakoztatás jegyében elég megfűszerezni a történetet néhány bizarr fordulattal, ezzel azonban csak azt érte el, hogy a meghökkentőnek, viccesnek szánt események önkényesnek és sekélyesnek hatnak. A film első felében hőseink, illetve feleségeik együtt vacsoráznak egy étteremben. Az étkezés során egymás szexuális életét beszélik ki, méghozzá kendőzetlen módon, azonban a beszélgetés ahelyett, hogy bármiféle tabudöntögető diskurzusként tűnne fel, rettentően kínosra sikeredik, mivel megfelelő forgatókönyv híján nem képes felülemelkedni a péniszméretek és homoerotikus poénok kitárgyalásán. Hasonlóan nehéz bármiféle empátiát táplálnunk hőseink vagy bármely karakter iránt, mivel beszélgetéseiket hallgatva semmiféle konklúzió nem bontakozik ki a cselekményt illetően.

A történet a szokásos happy enddel zárul, a film pedig magára hagyja a nézőt azzal a sablonos üzenettel, hogy a felszín alatt mindenki kicsit flúgos, kicsit korrupt a maga módján, még a teljesen átlagosnak tűnő helyeken is. Mindez azért nem elég, mert a film többet ígér. Bornedal látványosan és szándékosan teljesen különböző nemzetiségű, kultúrájú egyéneket ereszt össze a cselekmény során, és mindezt kortárs európai közegbe ágyazva teszi, így jogosan feltételezhető az, hogy valamit hozzá kíván tenni napjaink Európájának hevesen vitatott társadalmi kérdéseihez. Azonban erre nem kerül sor, sőt még bármiféle társadalomkritika is csak nehezen indikálható. Komikusnak nevezhető és a kor társadalmáról is árulkodó az, hogy a helyi templomot eredeti funkciójára már rég nem használják, helyette szenvedélyes salsa-oktatást tartanak benne hétvégente a kisvárosban élő párok számára. Ezt a példát leszámítva csak elvétve találunk a mai kor társadalmára valóban reflektáló aktust.

A társadalmi problémák bemutatásának hiánya talán nem is lenne akkora gond, ha a Kisvárosi gyilkosok csak szórakoztatni akarna, azonban ennek a kritériumnak ismételten nem képes megfelelni. Innovációnak, kísérletező kedvnek nyoma sincs. Az jól látszik, hogy Bornedal a hollywoodi elbeszélésmódot remekül elsajátította az évek folyamán, azonban a jól bejáratott sablonok újrapörgetése érdemben nem tesz hozzá a film élvezhetőségéhez, pusztán kiszámíthatóvá teszi azt.

A Kisvárosi gyilkosok egy könnyen fogyasztható, de megtekintésre a legkevésbé érdemes darab. A film védelmére legyen szólva, hogy egy olyan országból származik, ahol a fekete komédiáknak tekintélyes hagyománya van, ebben a mezőnyben pedig nehéz igazán érvényesülni. Megbocsáthatatlan hiba azonban, hogy 2017-ben, amikor egymást érik az abszurdba hajló politikai/társadalmi történések, egy olyan film születik, amely nem hogy nem reflektál ezekre az eseményekre, de kínosan kerüli is az ezekről szóló diskurzust.

Kisvárosi gyilkosok (Dræberne fra Nibe)

Színes, feliratos, dán fekete komédia, 90 perc, 2017

Rendező: Ole Bornedal

Forgatókönyíró: Ole Bornedal

Zeneszerző: Joachim Holbek

Operatőr: Dan Laustsen, Linda Wassberg

Producer: Lone Korslund, Jonas Allen, Peter Bose

Vágó: My Thordal

Szereplők: Nicolas Bro (Ib), Ulrich Thomsen (Edward), Mia Lyhne (Gritt), Lene Maria Christensen (Ingrid), Marcin Dorocinski (Igor Ladpolny), Søren Malling (Heinz)

Bemutató: 2017. június 29.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!