A szobahomokvár-korszak vége tavasszal jött el, és én – bár még mindig csak sapkában – végre-valahára kijárhattam játszani az udvarra a többi gyerek közé. Boldogan építettem ott velük kalákában a nagy homokvárat, mert az a homokvár, amivel az ember egyedül babrál a lakásban, semmit nem ér ahhoz képest, amit a barátaival húz fel odakint. Nővérem, Ilona ott tekergett köröttünk a nagy piros biciklijével – néha egymásra mosolyogtunk, élveztük a tavaszt és a körülöttünk nyüzsgő gyereksereget. Magam, ha épp nem a többiekkel homokoztam, háromkerekű biciklimmel jártam a környéket – persze csak ameddig engedték. De egyszerre elirigyeltem Ilona szép piros bringáját, először csak tologattam, aztán ráültem: épp leért a lábam. Anyám megtolta hátul, én egyre stabilabban tartottam az egyensúlyomat, míg szépen meg nem tanultam biciklizni. Nem is tudtam róla, hogy anyám minden mozdulatomat figyeli. Boldog voltam új tudományommal. Később sokszor álmodtam a piros bringával, hogy azzal felfedezem a világot.

Kreutz Ilona (Buda 1962)

E kalandozásaim során ismertem meg a legjobb barátomat, Gyuszit, aki hivatalosan a szép Herczeg Gyula névre hallgatott. Gyuszi a szomszéd házban lakott. Sokat jártunk egymáshoz, de nem a kapun keresztül közlekedtünk, hanem átmásztunk a kerítésen, ami egy idő után lekonyult, és tönkremenve még inkább megkönnyítette a gyors átjutást. A lakók nem annyira örültek ennek, de mi nem törődtünk vele. Ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy ugyanaz a sorscsapás sújtott mindkettőnket: az ő apja is eltűnt az életéből. Én egyszerűen azt mondtam, apám meghalt, ő meg elmesélte, hogy az ő apja tengerész, és a hajójával irdatlan viharba kerültek a tengeren, és sehol nem tudtak kikötni, tehát várni kell rá. Mint többet ábrándoztunk, vajon hogyan lehetne a Gyuszi papájának segíteni, hogy hazataláljon – mert abban biztosak voltunk, hogy már nagyon haza akarna jönni. Valamelyikünk lakásából a kezünkbe került egy térkép, természetesen semmit sem értettünk belőle, de lázasan vizsgálgattuk, bízva abban, hátha megtaláljuk azt a helyet, ahol az a bajba jutott hajó vesztegelhet, és nekifoghatunk kimenteni onnan a Gyuszi papáját. A sikeres akció reményében felajánlottam a két biciklit, nemcsak az én háromkerekűmet, de nagylelkűségemben mindjárt az Ilona remek piros bringáját is, hogy azokkal induljunk el! Szép szürreális álom: két kölyök egy ismeretlen térképen, biciklivel dacolnak a tengeri viharral, s a végén valahol annak a nagy kék foltnak a közepén rátalálnak a tengerész papára, aki egészen biztosan Odüsszeusz képében tűnik majd föl a szemük előtt…

A megmentő (Kreutz Lacika, Buda 1962)

Aztán ősz lett. Egy este anyám óriási meglepetéssel jött haza: vett egy tévét! Orion Duna volt a neve, két szürkeköpenyes fiatalember hozta be a szobába, kicsomagolták, beállították a szobaantennát, és otthagytak minket a csodával. A hazai televíziózás épp egyidős velem: 1957-ben indult az első adás. Pár év múlva az egész országban lehetett fogni a Magyar Televízió adását. De hétfőn és pénteken nem adtak – a hétfői adásszünet még évekig meg is maradt, a péntekivel meg, gondolom, arra próbálták buzdítani a heti 48 órában dolgozó népet, hogy valahogyan utolsó szuflájával bírja ki még azt a szombati átkozott hat órát. Az adásnapokon két műsoridő volt, a délelőtti és az esti. A délelőttiben iskolatévé, nyugdíjasoknak szóló műsorok, aztán este – este jött a tévés éden!

A családunkban a tévé megérkezése kisebb bonyodalmakat okozott. Ili néni nagyon nekikeseredett, azt gondolván, hogy az ő esti meséje már senkit nem fog érdekelni, ahelyett a tévét fogjuk nézni. Ezt úgy orvosoltuk, hogy este először Ili néni mondta el a maga meséjét, majd bekapcsolta nekünk a tévét, hogy megnézzük benne másodiknak a köpködősmacis esti mesét. Emlékszem, első alkalommal, ahogy Ilonával izgatottan kucorogva lestük a csodák kinyíló ablakát, és a képernyőn megjelenő szép bemondó néni jó estét kívánt nekünk, én annyira meglepődtem, hogy visszaköszöntem neki – mire mögöttünk a felnőttek óriási hahotában törtek ki.

Orion 505 Duna, a legendás tévé

Ám az igazi ramazúrit a szomszédok megjelenése okozta: akkoriban a legtöbb lakásban még nem volt tévé, viszont mindenkit érdekelt volna a csodaablak! Többen bekéredzkedtek, hogy szeretnének nálunk tévézni. Volt egy idős szomszédunk, Bálint bácsi, aki egyszer végignézett nálunk egy meccset, ahol kikapott örök kedvence, a Fradi… Szegény lélek, ez annyira megviselte, hogy visszafelé tartva a maguk lakásába összeesett: szívinfarktust kapott. Mentőt kellett hívni hozzá – szerencsére túlélte. Másnap a felesége, hogy valamivel kedveskedjen neki, a Népsport újsággal a hóna alatt ment be hozzá a kórházba. Ahogy az orvos meglátta, azonnal kidobatta vele a lapot, és jól le is teremtette az asszonyt, mondván, ha ma a Bálint bácsi elolvassa a meccsről szóló cikket, akkor soha többé nem lesz már tévézés neki ezen a földön!

Másik szomszédunk, egy bizonyos Rostás néni terebélyes asszony volt: a természet kivételes bőséggel áldotta meg hátul is, elöl is – ez utóbbit még nagy mély dekoltázsokkal is kihangsúlyozta. Egy alkalommal, ahogy lenyűgözve figyeltem, amint az egyik ilyen mélyen dekoltált ruhájában, kissé előredőlve helyet foglal nálunk a tévé előtt, döbbenten suttogva kérdeztem anyámat: vajon hogy lehet valakinek elöl is feneke? Vagy talán, amikor leült, akkor az felkerült oda?! Nagyon jókat nevettünk ezen is, ahogy a hivatásos katonatiszt szomszédunkon is, aki minden nap pontosan megérkezett a tévéhíradóra, és miközben a híreket bámulta, minden alkalommal szépen elaludt. Volt olyan szomszédunk is, aki egyszer egy kosár almával érkezett meg filmidőre: míg ment a krimi, mindenki hersegve ette az almát, és mire kiderült, ki a gyilkos, az alma is elfogyott.

A nagyapám tévézési szokásai több volt, mint különös: mi, gyerekek egyáltalán nem értettük. Bizonyos műsoroknál, elsősorban a híradó alatt rendszerint elkezdte hangosan szidalmazni a képernyőn megjelenő újságírók némelyikét: „Te gazember! Láttalak ’45-ben a nyilaskeresztes karszalagoddal a kabátodon, most meg már kommunista vagy? A bányában kellene neked dolgozni!” Ilyenkor anyám próbálta őt nyugtatgatni, igaz, nem sok sikerrel. Féltettük őt nagyon, nehogy úgy járjon, mint Bálint bácsi a vesztes Fradi-meccsel…

Az esti film vagy esztrádműsor megtekintését a felnőttek úgy oldották meg, hogy minket, gyerekeket a mese után elküldtek aludni, s mire a híradó lement, már ágyba is kerültünk. Anyám az ágyunk elé tette a hőpajzsot, aminek a használata akkoriban dívott: sok lakásban még vasból öntött kályha állt, ez elé állították a lábazaton álló, általában homorú, különféle festett mintákkal-ábrákkal díszített hővédő fémlemez, ami felfogta a kipattanó szikrát, elterelte a sugárzó forróságot. Emlékszem, a miénkre télesti tájkép volt festve, hóval, fákkal, csillagokkal, holddal. Mielőtt elaludtam, mindig ezt néztem: hosszú évekig azon a havas tájon át léptem be a gyermekálmok világába, ahol még az is lehetséges, hogy két biciklis kisfiú meg tudja menteni az óceánon elveszett hajóst.

A képre kattintva zene szól: ElektroKreutz: A kissebbik robot (megmentőzene)