Milyen koncertre is mész? Foo Fighters? Ja, az a nirvánás csávó, tudom már! Pedig már rég fordítva kellene lennie, de hát lehet akármekkora is a Foo Fighters most, tölthet meg bármekkora stadiont, akkora hatású sosem lehet, mint amekkora a Nirvana volt létezésének hét évében. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy saját számítások szerint is legalább annyi Nirvana-polós fan volt az Arénában, mint ahány foo-s.

Akárhogy is, Dave Grohlt élőben látni tényleg elképesztő dolog. Nem elég, hogy multiinstrumentalista, nem elég, hogy szinte az összes dal szövegét és zenéjét is ő írja, nem elég, hogy magát széjjelfeaturing-elve dobolt már a fél angolszász pop-rockvilág nagyjai mögött, de káromkodásoktól habzó szájjal hazaküldi a koncertjén (!) verekedő rajongót, törött lábbal is folytatja a show-t, megmenti David Letterman életét, megígéri, hogy teljesíti 1000 Learn to Fly-t éneklő, gitározó, doboló rajongó kérését.

És hát még az is van, hogy könnyekig hatódtam, ahogy elbúcsúztatta Lemmy-t, és ezt még azzal is tetézi, hogy alig drogozik, demokrata és az LMBTQ-jogok elkötelezett híve is.

De ami a legfontosabb: tényleg mindent belead. Lelkes és lelkesít, üvölt és üvöltet, de mindeközben minden hang fáradhatatlanul a helyén van, ott erős, ahol erősnek kell lennie és ott lágy, ahol lágynak, a hangja egyszer sem bicsaklik meg a két és fél óra alatt, pedig repeszti rendesen.

Szóval egyszerűen hibátlan, s ez a hibátlansága hétfő estére elkísérte őt. Olyannyira, hogy a mellette/mögötte az együttes többi tagja a szürke homályban tevékenykedő iparos benyomását keltette. A klipeken lelkes és vicces tagok most meg se mozdultak a színpadon, a nekik adott szólólehetőségekkel sem éltek különösebben, s míg Grohl keresztül-kasul rohangált, addig a többiek a számukra kijelölt helyen, rezzenéstelen arccal zenéltek. Najó, a Nirvana Unpugged in New York koncertjéről is ismerős Pat Smear néha azért mosolygott.

Kivétel viszont Taylor Hawkins, a dobos, aki játékával valóban fel tudott kerülni a Foo Fightersről alkotott mentális térképre: elképesztő erővel és tempóval, fáradhatatlanul dobol, vicsorog, lóbálja a hátulról fújó ventillátortól egyébként is lengő hajkoronáját, vokálozik is, sőt, egy dalt, a saját dalát (Sunday Rain) még ő is énekelte. Az külön pikáns, hogy a lábdobra Dave Grohl fotója van kifeszítve, így viszont olyan, mintha minden ütésnél az ő fejébe lépne egy keményet, de lehet, hogy Hawkins féltékenységét csak én látom bele a rendszerbe.

De hát a Foo Fighters valóban Dave Grohl magánszámaként, afféle one-man-bandként indult a Nirvana megszűnését követően, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az első albumon (Foo Fighters) minden hangszert ő játszott fel, s még a következőn (The Colour and the Shape) is újradobolta az akkori dobos (William Goldsmith) futamait, s még most is szinte kizárólag egyes szám első személyben beszélt a koncertről.

Mindez azért is izgalmas, mert Dave Grohl saját bevallása szerint nem ismeri az akkordokat, sosem tanult rendesen sem dobolni, sem gitározni, sőt, utóbbit úgy pengeti, ahogy előbbit üti. Nekem, aki csak fuvolázni tudok, teljesen érthetetlen, amit mond, de a videó még így is magáért beszél.

Szóval a kihagyott 20 kibaszott évért cserébe kaptunk egy nagyjából két és fél órás koncertet és rengeteg köszönetet és hálát azért, amiért nem elég, hogy ennyit vártunk, de még ennyire hálásak is vagyunk azért, amiért újra itt vannak. Az ötödik szám után már azt sem tudtuk eldönteni, melyikünk örül jobban a másiknak, és ez így is van rendjén, mi tapsoltunk, ráztuk a fejünket és énekeltük a dalokat, ők pedig játszottak és játszottak és játszottak.

Megértem hát, hogy miért szereti jobban az önálló esteket, mint a fesztiválokat (amit persze szintén kibaszottul szeret), magunk között – ez itt a Foo Fighters-family, mondta – azért mégis más: itt tényleg mindenki értük, miattuk volt ott, ment is rendesen az alkudozás, hogy akkor most mennyi ideig is játszanak és mikor is jöjjenek legközelebb.

Annyira persze még így sem tolták hosszan, mint amennyiszer erről Grohl beszélt, játszottak ők ezen a turnén hosszabban is (pl. Riga, három óra), sőt, a setlisten szereplő La Dee Da-t még csak el sem játszották, de azért panaszra nem nagyon lehet okunk. Volt itt mindenféle mind a kilenc albumukról, old (Big Me, This is a Call) és new shit (Run, Sunday Rain) és persze időtálló gigasláger, mint például az Everlong, Learn to Fly, The Pretender, Walk, All My Life, Times Like These, My Hero, a tangóharmónikán kísért Skin and Bones és a huszonkét dalt felvonultató koncert (a teljes setlist itt érhető el) utolsójának hagyott Best of You, aminek az óóóó-zását még az Arénából kijövet is zengte a közönség.

De még ennél is meghatóbb volt, ahogy az előttem álló meglett rocker a barátnőjéhez fordult, s csillogó szemekkel Grohl mögé tátikázta a dal fontos sorát:

„I've got another confession to make // I'm your fool”

Szóval nem is kérdéses, mi sok szeretettel fogjuk őket látni, akármikor is jönnek, de mivel már 36 évesen is elfáradtak a térdeim, ezért nem tudom, hogy 56 évesen, hogy fogom bírni ugrálást a tömegben.

(Ez a cikk nem jöhetett volna létre a Live Nation és a prae.hu támogatása nélkül. A koncerteken készült felvételek a szerző munkái, az együttesről készült kép a Foo Fighters Facebook oldaláról való.)