Nincs helye semmiféle illúziónak – lehetne akár az egész előadás hívógondolata is. Nincs szó ugyanis sem a hagyományos értelemben vett színészi játékról, sem kisrealizmusról, ahogyan pontosan körvonalazható múltidézésről sem. A k2 Színház színészei a darab első percéig voltaképpen még azt sem tudják, hogy aznap mi lesz a kezdőmondatuk. Az improvizációs technika végig megfeszített koncentrációt igényel, hiszen bárki bármikor átveheti a másiktól a szót, sosem tudni, mi történik a következő pillanatban, így nem is beszélhetünk önálló életet élő karakterekről, hiszen a történetek egy idő után szétválaszthatatlanul egybemosódnak. Olykor ugyan hiányzik a megszólalók egyénítése, a szövegfolyam alig-alig ad lehetőséget az egyes történések rekonstruálására, ám mindez tökéletesen mintázza ’56-hoz való viszonyunkat. A huszonegyedik század végtelenített monológja ez, amelyben hiába kutakodunk a vezérfonal vagy a totális igazság után, folyton a semmibe markolunk, hiszen az előadás azonnal érvényteleníti korábbi kulturális tapasztalatainkat. Nincs büszke ’56, nincs győzedelmes, diadalittas ünnep, azaz van, csak épp másképpen, más hangsúllyal, mint ahogyan azt felénk közvetítik. Egyáltalán, önmagában, így, egyes számban nincs is ’56. ’56-ok vannak, ezernyi, százezernyi ’56, és mind tisztán rímel a valóságra.

Már a cím is magában foglalja mindezt: „A Hold kőzetei eredetüket tekintve magmás kőzetek, melyeket a későbbiekben a becsapódások átalakítottak: összetördeltek, szétszórtak, részben meg is olvasztottak.” A metafora egyszerre vonatkoztatható a szétszóródott, és a talán soha egésszé nem építhető magyarságra, illetve arra a tapasztalatra, amellyel a fiatalabb generáció viszonyul az 1956-os forradalomhoz. Ahhoz a markánsan sulykolt nemzeti identitáshoz, amelyet képtelenek vagyunk őszintén megélni. Szégyelljük is ezt, nem merünk beszélni róla. Pedig kellene, mert ha végre megindulna egy olyan párbeszéd, amely nem a dicső, heroikus múltra épül, akkor talán lenne közünk a nemzeti ünnep fogalmához. Akkor talán nem azt éreznénk, hogy ennek a forradalomnak a hősei és áldozatai egyaránt idegenek voltak, idegenek, egy másik égitestről, sőt, egy másik univerzumból. Ezért is fontos a k2 Színház előadása: meg meri mutatni a kételyeket.

Ráadásul ezek a kételyek egy félig-meddig dokumentumszínházi előadásként artikulálódnak, a társulat tagjai ugyanis a forradalom Amerikába emigrált túlélőivel készítettek interjúkat New York-i útjuk során. A szövegkönyvet a beszélgetések írott változatából szerkesztette Závada Péter, aki mégiscsak adott valamiféle kapaszkodót a néző kezébe: az egymásba olvadó monológokat keresztdramaturgia rendszerezi, azaz egy emigrált hangja elválik a többiekétől a történetmondás megfordított irányával. Ám mégsem ez a monológzuhatag adja meg a súlyát az előadásnak, hanem azok a dalok és videók, amelyek meg-megtörik a szöveg olykor egyenetlen folyását. Ezek a videók a társulat misztifikált forradalomhoz való viszonyát mutatják be, méghozzá a New York-i élményeik teljes birtokában. És éppen ez az, a jelen perspektívája, ami – a kétségkívül megrendítő történeteken túl –, élővé tudja tenni az előadást. Mert bár a darab alapszövete mindent megtesz az objektív nézőpont kizárólagosságáért – és tulajdonképpen ez is egyfajta üzenet –, ezek a videók a maguk végtelen személyességével megteremtik az azonosulás lehetőségét. Nem az emigráltakkal, hanem azokkal a fiatalokkal, akik fel merik vállalni azt, hogy az 1956-os forradalomról való minden eszményképünk hamis. És éppen ezért érdektelen. Mert a propaganda nem embereket, hanem hősöket állít elénk. Amikor pedig kiderül, hogy ezek a hősök embereket is gyilkoltak, kegyetlenül és büszkén, hirtelen megdermed minden tudásunk.

Fábián Péter és Benkó Bence rendezésében megfordul a szokásos színpad-nézőtér viszony: ezúttal nem a nézők ülik körbe a színpadot, hanem a hat színész játssza körbe a közönséget. Forgolódnunk kell, hogy mindenkit láthassunk, hogy minden töredékhez társítsunk gesztusokat, egyedül a bejátszásoknál választhatunk mi, magunk pozíciót. Mindez ugyan azt eredményezi, hogy a színészeknek alig-alig van lehetőségük arra, hogy kitűnjenek karaktereik megformáltságával, így a Holdkő több helyen is egy jól sikerült vizsgaelőadás érzetét kelti, mégis úgy érezhetjük, hogy ez az egyetlen színházi forma, amelyben érvényesülni tud minden lényeges gondolat. 

Már csak azért is, mert Kovács Zsuzsi súgó a nézők között megbújva őrködik a hitelesség felett. Amikor a színészek tévesztenek, akár egy-egy névelőt is, ő hangosan korrigálja a hibát, ezzel is azt üzenve, hogy most az egyszer nincs helye a legapróbb félremondásnak sem. Próbáljuk meg az utolsó betűig is azt közvetíteni, ami történt. Vagy legalábbis azt, ami az emlékezetben megmaradt. És ebbe mi, nézők is becsatlakozunk, hiszen ránk hárul a feladat, hogy a történetet megakasztó versszövegeket felolvassuk. Ekképpen pedig nemcsak az emigráltak, nemcsak a színészek, hanem mi is vallunk magunkról. Végre, és talán először, őszintén.

k2 Színház, Závada Péter: Holdkő

hang: Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Hotváth Szabolcs, Piti Emőke, Viktor Balázs
látvány: Jeli Sára Luca
zene: Horváth Szabolcs
technika: Kicsi
fénytervező: Kehi Richárd
produkciós vezető: Erdélyi Adrienn
súgó: Kovács Zsuzsi
rendezőasszisztens: Kovács Zsuzsi

rendező: Benkó Bence, Fábián Péter

Bemutató: 2017. május 14. Szkéné Színház

Fotók: Toldy Miklós