A melodráma szelíd érintése / François Ozon: Frantz / PRAE.HU

Szükség volt arra, hogy Ozon ismét egy letisztult darabot alkosson, s hogy ezt pont egy hátráló (minden ízében múltidéző) gesztussal tette, a Frantz esetében – ha nem is tökéletes, de – stílusában hibátlan választás. Az új barátnő harsánysága után a melodráma felé fordulni, és igazi filmklasszikust alkotni nehézkes és meghökkentő vállalás, vagy még annál is több, akkor is, ha ez a meghökkenés inkább a szakma felől jön, hiszen a Frantz, elegáns anakronizmusának köszönhetően, eleve inkább rétegközönséget vonz. És amellett, hogy Ernst Lubitsch-remake-et készít, Ozon azért belecsempészi a filmbe kedvenceit, a német és a francia új hullámot is, Fassbinder, Herzog és Truffaut modorában. A múlt felé fordulástól mégsem lesz poros Ozon filmje, mert alig észrevehetően, a cselekmény fordulataival meg is újítja e klasszicizmust.

Frantz

Bár a rendező már a következő munkáját, a L’amant double-t promotálta az idei Cannes-i Filmfesztiválon, amelynek pszichologizáló témája valószínűleg többet mutat majd az ozoni intenciókból, mégis illik kicsit foglalkozni a jó értelemben vett filmes zsákutcaként működő Frantz-cal, mert jó ízléssel készült, és (ismét) újat mutat François Ozonból, a folytonos kísérletezőből. Azt ugyan, hogy Ozon mindig valami újat hoz, már közhelyként könyvelhetjük el, belenyugodhatunk abba is, hogy kézjegye leginkább kísérletező hajlamában érhető tetten, a Frantz mégis túl erős elrugaszkodás, túlzottan szakmázós visszafordulás a klasszikus stílusok fekete-fehér eleganciájához. Emellett pedig egy megejtő, egyszerűnek álcázott, ám kisebb meglepetésekkel szolgáló női történet, mellyel hasonlóan könnyű azonosulni, mint a filmtörténet más nagy női drámáival.

Frantz

Az első világháborús traumából éledező Németországban indul a cselekmény, fiktív címszereplője a fronton elhunyt Frantz, akinek emlékétől sem jegyese, Anna (Paula Beer), sem a titkokkal teli, ráadásul francia Adrien Rivoire (Pierre Niney) nem tud szabadulni. A német kisvárosba látogató Adrient rejtélyes okoknál fogva kísérti Frantz, a múlt hajszolása közben pedig szoros kapcsolat alakul ki a francia „ellenség” és az elmagányosodott nő között. De hogy mennyire szoros, az akkor dől el, mikor Anna Párizsba megy, hogy felkeresse Adrient. Ezen a ponton meg is változik az addig csendes mederben folydogáló, finomkodó dráma, ugyanis a helyszín és a szereplők átalakulásával megmutatkozik Ozon valódi szándéka, mely a reményt felváltva kikerülhetetlenül hordozza magában a csalódottság és kiábrándulás lehetőségét, vagyis azt a meglepő végkifejletet, amely felülírja eredeti nézői hiedelmeinket.

Frantz

Ha Ernst Lubitsch filmjein mindig kimutatható volt az a bizonyos, titokzatos Lubitsch-touch, kicsit Ozon alkotásaira is elmondható ugyanez, ezt a filmet sem engedi ki saját bűvköréből, legyen az bármennyire is elrugaszkodott az olyan emblematikus Ozon-daraboktól, mint a Vízcseppek a forró kövön, a 8 nő, az Uszoda, az Angel, A házban vagy a Fiatal és gyönyörű. A Frantz leginkább a 8 nő és az Angel nyomdokain jár, már ami a stílusjáték szándékának felerősítését illeti (8 nő: musical és krimi, Angel: kosztümös melodráma stílus- és műfajimitáció), ám még ezeken is túlmutat, mert François Ozon kéznyoma csak bizonyos pontjain felismerhető. A kultúrtörténeti, főleg filmtörténeti utalások kifordítottságában viszont mindenképpen tetten érhető az „Ozon-touch”, különösen azzal szembesülve, hogy – megfigyelve karaktereit és a helyszíneit – a Frantz gyakorlatilag egy eltorzított Jules és Jim, melynek némely jelenete, a rendező szokásos fricskájaként, ráadásul felveti a queer-értelmezés lehetőségét, de csak annak számára, aki ismeri kedvenc eszközeit. Emellett a melodráma természetesen őt is megérintette, mert a filmen végig érződik a zsáner előtti főhajtás.