PRAE.HU: Miért döntöttél úgy, hogy a randomroutines-tól függetlenül, egyedül csinálsz egy kiállítást? Mitől vagy ebben inkább te, mi a különbség?

Fenyvesi Áron hívott meg kiállítást csinálni, hogy miért szólóban, arról őt kéne megkérdezni. Nekem mindenesetre most jól jött, szükségem volt egy szembesítésre. Néha szükségét érzem, hogy egyedül csináljak kiállítást, terápiaként, vagy öndefiniálási célzattal, kísérletként.

Egy white cube-ban zajló munka, mint élethelyzet, számomra leginkább kollektív dialógus, játék útján tűnik érvényes, igazolhatóan hasznos tevékenységnek. Ezért is dolgozom általában a randomroutines tagjaként. Egy zenekarként tekintek a csoportra, ez meg egy szóló album, ez benne az izgalmas. A különbség összesen annyi, hogy nincs benne Kaszás Tamás. Én mindkét formában száz százalékig benne vagyok, nincs fontossági sorrend.

PRAE.HU: Bár a műveken alakokat láthatunk, mégsem ezek, hanem az általuk megjelenített szituációk és az értelmezésük során a szemlélőkben kialakult pszichológiai játszmák a fontosak  számodra. Beszélnél nekünk ezekről?

Az itt szereplő anyag fő inspirációja az a rajzi improvizációkból álló archívum, melyet kb. 20 éve építgetek, mellékesen. Ez formanyelvileg, és a figuralitása jellegében köthető például az Otto Neurath és Gerd Arntz-féle ISOTYPE képnyelvhez, legalábbis amikor azt felfedeztem, elkezdtem komolyabban gondolkodni a saját vázlataimról is. Ez sem magasművészet, hanem emberközeli, közérthetőségre törekvő jelrendszer.

Vizualitásukban kötött, sematizált ábrákról beszélünk, így az improvizációs energia nem grafikai virtuozitásra fecsérlődik el, hanem tartalomra, narratív jelenetekre, a figurák viszonyára. A rajzok alkotói szempontból kevéssé tudatos, bambuláshoz hasonló állapotban keletkeznek, így a munka igazán érdekes része később kezdődik, ezek értelmezése, rendszerezgetése közben. Tulajdonképpen olyan rejtvényeket szerelek össze belőlük, melyeket hosszabb szemlélés után sem vagyok képes száz százalékosan felfejteni. Minél bonyolultabb asszociációs ok-okozati mezőt sikerül kialakítanom, annál jobb.

Most viszont minden tárgynál igyekeztem az eredeti ábrák tartalmi misztériumát tiszteletben tartani, amennyire csak lehet. Gyakran érzem, hogy elárulom a vázlatok igazságát azzal, ha komplex művekbe épülnek, pedig mindig az történik. Most ez nem volt cél, azt szerettem volna, ha önmagukban is megállják a helyüket, sok változtatás nélkül, akár töredékként.

PRAE.HU: Mennyire volt nehéz, vagy könnyű a Trafó kiállítóterébe berendezni ezt az anyagot? Vannak munkák, amik csak ide készültek, a terem adottságai miatt?

A teret sokkal jobban át szerettem volna alakítani, végül az anyag steril, áltudományos jellege miatt nem vittem túlzásba. Minden erre a kiállításra készült, már egy éve tudtam, hogy lesz, és miután nem vagyok túl gyakorlott az egyéni kiállítások terén, be voltam tojva, így előre készültem. A konkrét anyag mégis az utolsó hónapban materializálódott. Minden tervet addig alakítok, amíg csak lehet, előfordul az is, hogy a megnyitó után még bejárok dolgozni a kiállítótérbe. Most is, ha arra járok, elrejtek pár kisebb rajzot, tárgyat vagy fotót, olyanokat, amikről úgy látom, gazdagítják az egység jelentését.

PRAE.HU: Vonalakkal alkotsz, amelyek több funkciót is betöltenek az alkotásaidban. Lehetnek kontúrok, határvonalak, párhuzamosok, vagy egymásra csúsztatott párhuzamos tömbök, amelyek vagy felerősítik, vagy kioltják egymást. Viszont megjelennek alakok és szerkezetek összekötő szálaiként is, amelyek hatásmechanizmusokat lepleznek le. Neked mit jelent a vonal maga?

Remélem, ezt többet nem írom le, de egyelőre nincs jobb válaszom erre: rajzoláskor az ember szerintem szeizmográffá változik. Bizonyos dolgokat pár vonallal precízebb elmagyarázni, mint fotón, vagy akár filmen. Főképp láthatatlan, fogalmi dolgok átadására gondolok.

PRAE.HU: Az egymásra rétegzett vonalszerkezetek torzulásai, egymásra gyakorolt hatásai felfoghatóak emberi tényezők, jellemek egymásra gyakorolt hatásaiként is?

Ez egy hosszas tematikai monománia letisztult, egyszerűsített stádiuma. Az alapja egy 8 évvel ezelőtti kérdőív, amelyet egy időben osztogattam is. Két kitöltendő rubrika volt benne, AMI BAJ és AMIT TENNI LEHET fejléccel. Soha senki nem bírta kitölteni, én sem, de nem azért, mert nem volt baj.

Aztán, ahogy teltek az évek, képzőművészeti eszközökkel mégis sikerült feloldani ezt a problémát. Legutóbb, és legteljesebben a tavalyi randomroutines videó-hangjátékban, a Lucidok Álma című munkában.

Ez viszont egy egyszerű grafikai kiállítás, verbális mankók nélkül, leszámítva a bevezető szöveget:

“Az I. Nemzetközi Foszfén Konferencián összesen hat kutató jelent meg, mind magyarok.

A kutatók elmondták, a foszfén olyan fényjelenség, mely sötétben, vagy akár csukott szemmel is érzékelhető, nem szükséges hozzá valódi fény. A jövőben ennek a belső sziporkázásnak a kontrollált formája vissza fogja adni a vakok látását!

A kutatók témája idén egy kezdetleges kísérlet köré épült, mely az ún. 'önazonosság síkját' térképezi fel. Jelenleg ez a sík még nem hordozható, csak laboratóriumi keretek között állítható elő, de az első eredmények kecsegtetőek.

Ha sikerül stabilizálni a kísérleti mezőt, megnyitjuk azt a társadalom számára.”

Ez egy mesei alaphelyzet. Tényként veszi, hogy a társadalomban ma senki sem önazonos, a fikció az, ahogyan ez a helyzet egy csapásra megoldódik minden munkában. A kiállításon szereplő művek felváltva illeszthetőek be a korábban készült kérdőív egy-egy oszlopába, válaszként.

PRAE.HU: A kiállított művekhez síkfilm-nagyításokat, betonacélt, köteleket, hullámkartont, diákat, videót, rezet, műanyagot, sőt még krétát is használtál. Miért ezekkel az anyagokkal dolgozol most?

A síkfilmen szereplő moiré-t például azért választottam médiumnak, mert a kétség fizikailag is megjelenik benne - két, önmagában homogén, tartalom nélküli réteg interferenciája ad ki egy értelmezhető képet, ha úgy tetszik, megoldást. Ha a két fóliát a vágyak és a valóság rétegeként értelmezem, a köztük feszülő kontraszt egyben közös halmaz is; az a terület, ahol az élet valóban működik. Ez a munka azért is együttérző, mert attól függően változik, hogy honnan nézzük - velünk tart, ha elhaladunk előtte.

A kiállításon szereplő videómunkában ugyanez a probléma más formában jelenik meg: két kamerával vettem föl, melyek egymástól száz méterre lettek felállítva, pontosan egymás felé fordítva. Ha a két képet egymás fölé illesztjük, látható, hogy a tájban félúton egy sáv keletkezik - aki ott tartózkodik, áttetszővé válik, egyszerre áll szemben és háttal, a tarkóján is van szeme,  vagyis ebben a szimulált formában: önazonos ember. Ha viszont elhagyja ezt a síkot, búcsút inthet magának, a teste megduplázódik - és ezek a testek egymás ellenében mozognak, diszharmóniában.

A “kézben tartja” munkacímű hullámpapír tekercs az egyetlen vadabbnak nevezhető munka a kiállításban, az intro szövegben szereplő sík hordozható verziójának játékos prototípusa. Nehogy kitekeredjen, két késsel böktem át a tekercset. A műanyag kés pár éve került elő egy kerti ásás közben anyáméknál, a gyerekkori késem, igazi lelet. A fém kópia ez alapján készült öntvény, felnőtteknek. Éle egyiknek sincs.

Az önmagát lebegtető figura reliefje véletlenül került képbe, nem volt rétegelt lemez raktáron a lézervágónál (így utólag eléggé örülök, hogy csak plexi volt). Amikor elkezdtem összeragasztani az elemeket, rájöttem, hogy mindent elrontanék, ha lehúznám róluk a megsárgult védőpapírt, így buta dísz helyett  szépen tárgyiasult, megkövült rajz lett.

PRAE.HU: Már a randomroutines-os munkákban is nagy szerep jut a természetnek és a címadással itt is behozod ezt a dimenziót. Hogyan jelenik meg a táj ebben a kiállításban, mi a szerepe?

Az Együttérző tájkép mint cím szerintem megható gondolat, de elég ironikus is; miért is érezne együtt a földanya velünk, akik ilyen ívben szarunk rá? A címadó síkfilm nagyításokon egy figura nagyméretű absztrakt szerkezetet mozgat, melynek elemei marionett-szerűen a végtagjaihoz vannak kötve, csigákon keresztül. Ez az én értelmezésemben a figura világképe, tájképként előadva. Belső tájkép, de az ábrán szereplő figura ezt valószínűleg nem tudja. A teljes kontroll illúziójában nem veszi észre, hogy ő csupán egy zárt rendszer része, mindössze magát látja, felnagyított, átírt formában. Ez a táj a külső világ nihilista paródiája. De a művészettörténet legizgalmasabb tájképeinél is gyanús, hogy egyik sem a környezetről szól, hanem az ember hozzá fűződő viszonyáról, vagyis az emberi természetről.

Ezen a kiállításon is csak a videóban szerepel táj, attól eltekintve csak ember mindenütt, illetve van pár kivágott fa, meg fatönkök, de azok is csak emberek.

PRAE.HU: Min dolgozol éppen? Mi az a téma, ami foglalkoztat?
A csehországi Třinecbe készítünk egy köztéri munkát a randomroutines-szal. A hetvenes években a Kozmosz mozi elé emeltek egy talapzatot a kozmosz szobrának, de nem maradt pénz rá, üresen áll a talapzat. Egy kurátor megkeresett, hogy csináljuk meg mi. Ősszel remélem, hozzá tudok fogni egy könyvhöz, Frans Masereelnek szeretnék egy hosszú válaszlevelet írni.

Fotók: Surányi Miklós