Immáron évek óta bevett szófordulatom a mindenkori életünket, az itt és most világát ábrázolni szándékozó prózai alkotásokkal kapcsolatban, hogy jön-e velünk az utcára a könyv, a mindennapi életünk forgatagában érezzük-e úgy, hogy lépten-nyomon a frissen olvasott regényben vagy novellákban megismert figurákkal találkozunk. Azon viszont már én is kénytelen voltam nevetni, mikor az egyik franciás hangulata miatt méltán népszerű belvárosi étteremben ebédelve, épp azon lamentálva, hogy a szomszédos asztalnál ülő, tipikusan ebédidőben turbékoló negyven körüli kosztümös-öltönyös párocska szerepelhetne-e Kötter Tamás IKEA, vasárnap című regényében, egyszer csak észrevettem, hogy épp ezen a helyen ebédel maga a szerző is. Azt hiszem, ez az ideális szituáció, melyből érdemes kiindulni egy, a kortárs realizmus kategóriájába sorolható alkotás kritikája esetében. 

A kortárs realizmus kifejezést arra a jelenségre használom, ami manapság legmarkánsabban – már-már tudatos, mozgalmi jelleggel – a Kalligram Kiadó háza táján körvonalazódik, és ezzel kapcsolatban elsősorban Kerékgyártó István, Hidas Judit és Kötter Tamás nevét érdemes megemlíteni. De ha egy szélesebb közegben nézünk körbe, a listához csatolhatjuk még Kemény Zsófi, Herczeg Szonja, Babiczky Tibor vagy éppen Pál Dániel Levente könyveit. A kortárs jelzőt ez esetben nem azért tartom fontosnak, mert az említett szerzők most élnek és most alkotnak, hanem mert amiről szépirodalmi igénnyel írnak, az a jelenkori mindennapi életünk szerves része. 

Kötter Tamás első novelláskötete, a Rablóhalak 2013-ban jelent meg, azóta napvilágot látott még a Dögkeselyűk (2014), A harcból nincs elbocsátás (2015), valamint idén tavasszal az első regény, az IKEA, vasárnap. Kezdettől fogva lenyűgöző, amilyen magától értetődőséggel, fesztelenséggel, közvetlenséggel képes Kötter a fogyasztói társadalom jellegzetességeit megragadni. Nem tartom túlzásnak a jelzőt, hiszen jól emlékszem arra, amikor nagyjából 15 évvel ezelőtt először próbáltam egy elbeszélésbe beleírni a mobiltelefon szót, de bárhogy kísérleteztem vele, mindig erőltetettnek hatott. Nem csoda, hisz a magyar irodalmi hagyományokban mélyen benne rejlik akár az időbeli el-, pontosabban visszatolás, illetve egy elitista, lekezelő távolságtartás az amúgy felhasznált hétköznapi témáktól. Utóbbi típusba gyakran botolhatunk, ha rendszeresen olvasunk fiatal, huszon-, harmincéves pályakezdő prózaírókat, ahogyan meg akarják mondani a tutit, például felesleges köröket futnak azzal, hogy egy jelenetbe mindenáron bele akarják írni, hogy a háttérben milyen rádióadás szól, ezzel is jelezve, mindez számukra elfogadhatatlan mértékben gagyi. Kötternél szó sincs erről, az ő szövegeiben mindennapi magától értetődőséggel futunk bele egy plázában egy valóságshow szereplőjébe, akiről akkor is pontosan tudjuk, hogy kicsoda, ha amúgy nincsen tévénk, és azon is csak a National Geographicot nézzük. 

Az IKEA, vasárnap középosztálybeli, középkorú férfiak története, akik életközepi válságban szenvednek. Károly, az elbeszélő és barátja, munkatársa, Barna egy ügyvédi irodában dolgoznak, de karrierjük megfeneklett, és a szép remények, hogy évről évre jobb életkörülmények között élhetnek, szertefoszlottak. Arra pedig esélyük sincsen, hogy az ismeretségi körükbe tartozó, kifejezetten gazdag pasikra bukó huszonéves kiscsajoknál egyáltalán bepróbálkozzanak. 

És itt kell megállnuk és beszélnünk a Kötter-univerzum Achilles-sarkáról, azaz a nőkről. Nem leszek népszerű ezzel a gondolatmenettel, de kénytelen vagyok egyetérteni a szerzővel abban, hogy ma Magyarországon a nők egy jelentős része testi adottságaival próbál magasan kvalifikált szellemi munkavégézés esetében is érvényesülni, előbbre jutni, és a bulvárhírek bűvöletében élő huszonéves diplomás fiatal lányok tömegei egyszerűen nem is hajlandóak elfogadni, hogy lehet másfajta (szerényebb) életük is annál, minthogy gazdag középkorú férfiak macájaként életük legnagyobb dilemmája az legyen, hogy milyen márkájú luxustáskát vagy luxuscipőt vegyenek. A probléma ott kezdődik, hogy nem igazán látható másfajta karakter Kötter történeteiben. Talán esetleg Barna felesége, aki határozott, nyomulós, agresszív, nyers, de ezek annyira maszkulin tulajdonságok, hogy ez a karakater ebben a regényvilágban gyakorlatilag nem számít nőnek, bármennyire vonzó jelenség is. (És persze ott vannak a vonzó nőnek soha nem minősülő, frusztrációjukat szappanoperák bámulásával feldolgozni próbáló háztartásbeliek, de erre a típusra szót ejteni sem érdemes.) 

Az IKEA, vasárnap női főszereplője Eszter, Károly szeretője, akiről azt sugallja a történet, hogy más, mint a többi tizenkettő egytucat golddigger. Véleményem szerint azonban egyáltalán nem érzékelhető, hogy miért kellene az olvasónak is ezt gondolnia. Egy olyan nőt, aki húszas évei közepén hozzámegy egy hozzá képest kétszer annyi idős dúsgazdag pasashoz, aki nem árul zsákbamacskát, tudni lehet róla, hogy a harmicas "öregecske" feleségét úgyis le fogja cserélni egy újabb friss huszonéves pipihusira, aki úgy érzi, hogy fiatalságát elpazarolta (!) luxuséttermekre és luxusruhákra, de negyven felé közeledve bekattan neki, hogy mégiscsak jó lenne, ha legalább egy gyereke lenne (a férj természetesen nem akart), így aztán a kifejezetten negyven körüli nőkre szakosodott, szélhámosok által szervezett mindenféle ezoterikus táborokba jár, azt nem tudom és nem is vagyok hajlandó sajnálni. Az egydimenziós nők ábrázolásából esetleg lehetne nyitás olyan karakterekkel próbálkozni, akikre a negyvenedik életév környéke nem elborzasztóan, hanem kifejezetten felszabadítóan hat, hiszen évről évre távolabb kerülnek az igényes külsejű fiatal nőkkel kapcsolatos ostoba sztereotípiáktól és még ostobább szerepelvárásoktól.    

De térjünk vissza a férfiak problámáira, hiszen elsősorban mégiscsak róluk szól a regény! Nagyon érdekes, ahogyan az elbeszélés megpróbálja a rendszerváltás környékén friss diplomás fiatal felnőtt generáció elmúlt negyed évszázadát összefoglalni.Szép remények, kezdeti látványos sikerek, majd a közép- ezen belül is a felső-középosztály lassú, alig érzékelhető, de kíméletlen lecsúszása. Azoknak az embereknek, akik kötött munkaidőben, alkalmazottként keresnek akkora összeget, hogy biztosított a kényelmük, de egy luxusnőcskének a hirtelen jött ötleteit - mondjuk operaelőadás Bécsben, vagy kávézgatás Párizsban - már nem tudják megvalósítani, de nem azért, mert nem telne az oda-vissza repülőjegyre, hanem mert a viszonylagos jómóduk ára a mindennapi robotolás.

Az IKEA, vasárnap – bár az eddigiekben talán tűnhetett úgy, hogy felszínes bulvártémákkal foglalkozik – egy pontos, hiteles és rendkívül keserű képet mutat a mai magyar társadalomról. A flancoló, rongyrázó, bulvárzabáló országról. Egy többségében nagyon szegény társadalomról, amelyben ha valakinek van némi anyagi mozgástere, azt rögtön olyan termékekre költi – akár erőn, lehetőségeken felül is –, amelyekkel nagyon harsányan tudja jelezni közvetlen környezete számára, hogy neki bejött az élet. A regény szereplői gyakorlatilag egytől egyig vidéki, sok esetben kistelepülésekről származó homo novusok, első generációs értelmiségiek, akik a nagy társadalmi és vagyoni ugrások következtében tipikus újgazdagokként viselkednek. És itt még egy hiányosságra kell felhívnom a figyelmet: Kötter Tamás történeteiből hiányoznak az igényes polgári réteg képviselői. Azok a szintén magasan képzett és jómódban élő emberek, akik a hetvenes, nyolcvanas években születtek, és a jó minőségű (ami egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy valami drága vagy felkapott, divatos márka, sőt!) fogyasztási javak iránti igényüket gyakorlatilag az anyatejjel szívták magukba. Úgy tűnik, hogy a Kötter-történetek szereplői is a tipikus közép-európai lét csapdájában vergődnek: nem merik elhinni, hogy nem ők vannak a pénzért, hanem a pénz van értük. Hogy lehet valaminek úgy is örülni, hogy közben nem ordibálod, nem kürtölöd világgá közösségi médiafelületeken megosztott posztokban, mert nem az lesz a lényeg számodra, hogy valamiképp artikuláld a környezeted számára, hogy az adott élmény hány havi minimálbérbe került.

Mindamellett van egy olyan réteg a regényben, amelynek fogyasztási kultúrája hasonló a vele egyidős nyugat-európaiakéval: a főszereplők gyerekeinek, a mai húsz év körülieknek az életmódja. Ez az a társadalmi csoport, amelyik nem hajlandó elfogadni azt az alkut, amit a szülei kötöttek az aktuális rezsimmel, nevezetesen, hogy az adórendszer átszabásával kicsit többet költhetnek ugyan, de cserébe közéleti kérdésekben kuss van (v.ö.: Kádár-korszak és a legvidámabb barakk kifejezések). Természetesen a szülők nem értik, hogy ezek a gyerekek, akiknek úgymond mindent a seggülk alá tettek, miért ábrándoznak forradalomról és miért lesznek anarchisták. Az életközepi válsághoz tehát egy, a generációk közti szakadékok miatt érzett kudarcélmény is párosul.   

Amennyire otthonosan mozgunk tehát az IKEA, vasárnap világában, mert ízig-vérig a mindennapi életünkről szól, annyira kínos is szembesülni a jómódúak nyárspolgári attitűdjével, a "márkabuzisággal", a kényszerű, izzadságszagú flancolással, azaz ahogyan a Dögkeselyűk kapcsán is írtam: a "kicsi, sárga és savanyú, de a miénk" felső-középosztállyal.