PRAE.HU: Hogyan lesz valaki fiktív csokoládéfigura-tervezőből gyerekíró?

Szerintem a fiktív csokoládéfigura-tervezés és a gyerekírás rokon szakma. Lélekben mind a mai napig fiktív csokoládéfigura-tervezőnek érzem magam, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a könyveimet egy kitalált csokoládéfigura-tervező nézőpontjából írom.

Az első meséket nagyon fiatalon, 18-20 évesen írtam. Nehéz volna visszaidézni, miért kezdtem meséket írni. Talán már akkor ennek a műfajnak a szabadsága vonzott. Két-három szöveg meg is jelent ezekből újságokban. Közben rajzoltam is, megjelentek illusztrációim, kettős volt a vonzás: képzőművész legyek vagy inkább írjak. Aztán valahogy a képzőművészet felé sodort az élet. Talán több önbizalmam volt hozzá.

Aztán, még a kilencvenes évek elején szerkesztettem egy nagyon rövid életű gyerekújságot, az volt a címe, hogy Mumus. Török Sándornak Kököjszi és Bobojsza című könyvében van egy történet, ahol a Kököjsziék elviszik a druszámat, az Andris nevű kisfiút a Mumus-világtalálkozóra. Ott éppen a felnőttekről értekeznek, akik ijesztgetik a mumusokkal a gyerekeket, pedig azoknak eszük ágában sincs semmi ilyesmi. Innen jött az újság címe, ami aztán nem több, de nem is kevesebb, mint öt számot ért meg. Jó kis újság volt, még egy-két példányom van belőle, még mai szemmel is vállalható. Odáig még írtam mesét meg illusztráltam is, például pont a Kököjszi és Bobojszát is. Aztán a kiadó kihalt az újság mögül, de egy továbbdolgozott laptervvel még elkezdtem házalni. Egészen kiváló reménybeli szerzőgárdát sikerült összegyűjteni, Mosonyi Alizt, Horgas Bélát és nagyon jó grafikusokat. De a kutyát nem érdekelte, és némi kísérletezés után a dolog elfáradt, én is elfáradtam, és végül ez a gyerekirodalommal való foglalkozás végét jelentette. Valamikor eközben jött a grafika meg a festés.

PRAE.HU: Hogy kanyarodtál vissza?

A szintén grafikus Pikler Évával néhány évvel ezelőtt elkészítettük egy interaktív mese terveit, ennek a szinopszisa tetszett meg a Pagony kiadó szerkesztőinek. Azt mondták, ha írnék ebből meséket, akkor az esetleg érdekelné őket...

PRAE.HU: Ez volt a Matilda és Margaréta…

Igen. Nagyon meglepődtem, mert hosszú-hosszú évek után épp ezt megelőzően kezdtek ismét az eszembe jutni történetek. Sőt már írtam is ezt-azt, bár csak az asztalfióknak. Úgy éreztem, van ebben valami sorsszerűség. Gondoltam, megpróbálom, hátha tudok még efféle történeteket írni, olyanokat, melyeknek van eleje, közepe meg vége, nagyjából ilyen sorrendben…

PRAE.HU: És onnantól egyenes az út…

Mindenesetre akkor belevágtam. Az eredmény tetszett a kiadónak, ebből lett az első, a Matilda és Margaréta, avagy boszorkányok a bármi utcából című könyvem. És utána jött a többi.

PRAE.HU: Utánad a kuflik, mi?! Bár a kuflik olyan szempontból kevésbé kuriózum, hogy még mindig hatalmas a hiány a kicsiknek szóló történetekben, miközben a szokványos mégiscsak az állatfigura és a gyerekszereplő. Hogy születtek a kuflik?

A Matilda és Margaréta egy afféle hagyományos mesekönyv lett, amilyenből nagyon sok van, jobbak és rosszabbak is, mint az enyém. Ami persze legkevésbé sem baj, sőt – de én úgy gondoltam: nem biztos, hogy érdemes olyasmit csinálni, ami már sokszor ki lett próbálva, ezért nincsen benne számomra se túl nagy izgalom, se igazi kockázat. Olyat kellene készítenem – ha tudok –, ami még nem volt. A mese pedig egy végtelenül szabad műfaj, tele lehetőségekkel. Elhatároztam, hogy innentől kezdve nem fogom vissza magam, és a legfurább ötleteimet is megpróbálom bátran megvalósítani, amennyiben erre lehetőségem adódik. Ezen a vonalon elindulva kezdtek megszületni például a Kicsibácsi és Kicsinéni történetek.

PRAE.HU: Őket műfaj és a megcélzott korosztály tekintetében is nehéz besorolni.

Amikor ezeket a rövid szövegeket elkezdtem írni – és még egyáltalán nem gondolkodtam arról, hogy valaha könyv lesz belőlük – akkor nem határoztam meg egy konkrét korosztályt, akiknek szólnak.

PRAE.HU: Nem szerzői szándék szerint gondoltam…

Vegyes a tapasztalat. Úgy látom, gyerekek és felnőttek egyaránt olvassák. Korosztály szerint ez egy crossover könyv lett.

PRAE.HU: Beszéljünk kicsit arról, hogy Kicsibácsiékkal kapcsolatban van most egy kísérlet. Clemens Prinz fordítja németre a történeteket.

A Clemens ül a burgenlandi Kemetenben (Vaskomját), hol méhészkedik, hol üldözi a pockokat, én meg itt, a Duna partján kergetem a kuflikat. Közben ő időnként lefordít egy-egy Kicsibácsi történetet, amit felrakunk a Facebookra, hogy olvassa, akinek kedve tartja. Annak idején pont így kezdődött Kicsibácsiék nyilvános élete. Most ugyanez történik, csak németül. Múltkor találkoztam egy régóta Németországban élő ismerősömmel, aki nagyon dicsérte a fordításokat.

PRAE.HU: A kuflikból meg film lett…

Ez egy furcsa történet, mert én voltaképpen nem szántam ilyen nagyszabású jövőt nekik.

PRAE.HU: Eredetileg hány kötetre tervezted őket? Emlékszem, egyszer mesélted, hogy mindössze két-három kötetet gondoltál belőle.

Igen, úgy kezdődött, hogy elképzeltem egy képeskönyvet, amiben nem történik az égvilágon semmi. Ebből a nagyszabású gondolatból indult a kuflik karrierje: van egy üres tér, ahol semmi nincsen – mondjuk, legyen ez egy rét –, és vannak ott ezek a fazonok, akik senkitől nem akarnak semmit, csak lazulnak a dombjuk tetején. Kiváncsi voltem, hogy néz ki egy mese, amiben nincsen igazi probléma, csak mindenki elvan és jól érzi magát. A Pagonyban megtetszett az ötlet, ám – ismerve a sorozatokkal kapcsolatos bizalmatlanságomat – ragaszkodtak hozzá, hogy három kötetre írjunk alá szerződést. Úgy gondoltam, hogy jó, akkor legyem három. Most tartunk a hatodiknál és augusztus közepén lesz a filmbemutató...

PRAE.HU: És továbbra sem történik a kuflikkal semmi?

Hát, néha történik, ez azért elkerülhetetlen. Időnként elmennek innen oda, belebonyolódnak ebbe-abba. De igazán nagy konfliktusok nincsenek. A bénázásukat szeretem legjobban, amikor nekiállnak egy-egy ilyen (ál)problémát megoldani és közben hülyeségekről beszélgetnek. Úgyhogy én meglepve és persze örömmel nézem a sikerüket. Nagyon jó, hogy a gyerekeknek tetszik, és ráéreztek erre a világra, az meg külön vicces, amikor felnőttekről is kiderül, hogy lelkesen követik a sorozatot. Ez olyan visszacsatolás, ami lendületet ad a folytatáshoz.

PRAE.HU: Amúgy is mintha jellemző lenne rád, a történeteidre, hogy elindul a semmiből a sztori, aztán csak úgy folyik. Nem hömpölyög, viharos, nem tudom én mi, hanem folyik. Közben az jutott eszembe, hogy az én kedvencem, a Smorc Angéla nem akar legóba lépni is egyszerű láncmese, elindul egy hétköznapi dologból, végigpörög, nincsenek benne kiugró csúcsok, közben nagyon vicces, aztán mégis kompaktan meg van oldva.

A Smorc Angéla úgy született, hogy szerettünk volna Pikler Évánal egy közös könyvet, amit én írok és ő rajzol. Sokat beszélgettünk róla, mi is lehetne ez. Kiderült, hogy mindketten rendkívül utáltuk gyerekkorunkban a láncmeséket, s innentől egyértelmű volt, hogy egy láncmesét kell csinálni – annak valamiféle paródiáját. Valami nagyon hétköznapi szituációból akartam indulni és valami teljesen tébolyult helyre érkezni, onnan meg vissza. Ez lett belőle.

PRAE.HU: Azért közben nem csak arról van szó, hogy te írsz, megjelenik, szeretik az olvasók, hanem Jakab az ágy alól az üveggolyókkal együtt begurított egy IBBY-HUBBY-díjat is.

Valóban begurította. A képeskönyv műfajában sok izgalmas lehetőség rejlik. Engem nagyon izgat, szeretnék ezzel minél többet kísérletezni. Az egyik ilyen próbálkozás volt a Mit keresett Jakab az ágy alatt és mi történt ott vele? című, rövidcím-bajnok könyvem. Ez valójában a gyerekeknek készülő foglalkoztatók paródiája. Úgy képzeltem el, mint egy fura esztrádműsort. Felmegy a függöny, előlép az író, mint a könyv narrátora, akár valami konferanszié...

PRAE.HU: ...magázódva.

Igen, és amikor az olvasó elindul vele a könyvben, sosem tudhatja, mi jön szembe a következő oldalon.

PRAE.HU: Közben egyre több a felkérés, például egy könyvre Budakeszi legerősebb emberéről. Milyen volt úgy megírni egy könyvet, hogy nem a te fantáziádból, ötletedből születik, hanem felkérésre?

Hát, némi gondolkodás után azzal a feltétellel vállaltam el ezt a munkát, hogy teljesen szabad kezet kapok. A Betűtészta kiadónál szerencsére nyitottak voltak erre. A könyv, amibe bement egy óriás egy konkrét személyről szól. Ő Szabó Ozor János, kétszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok fekvenyomó, aki tizenhat évesen egy balesetben elvesztette az egyik lábát.  Nagyon nehéz körülmények között, saját erejéből került sportolóként a világ élvonalába. Vele csak futólag találkoztam korábban, és úgy akartam írni róla, hogy igazából nem ismerem az életét. Fejből szerettem volna kreálni neki egy mesebeli valóságot. Ez így is történt. Az volt az érdekes, hogy aztán kiderült: ennek ellenére vannak meglepő egyezések a főhős általam kitalált és igazi élete között. Például a mesében Ozi nagy rajongójától, az izlandi királytól kap egy házat ajándékba, postán. De a ház kicsi egy óriásnak, úgyhogy csak úgy fér el benne, hogy a páros napokon az egyik karját lógatja ki az ablakon, páratlanokon meg a másikat. Kiderült, hogy a valódi Ozi versenyzői pályafutása során többször is járt Izlandon, és visszatérő problémája volt, hogy ott a szállodai szobák túl kicsik és nem fért el bennük kényelmesen.

PRAE.HU: Aztán jöttek a liftek…

Legutóbbi, És most elmondom, hogyan lifteztem című könyvemben nem a történet volt meg először, hanem a vizuális koncepció. Arra gondoltam, milyen jó lenne egy képeskönyv, ami a liftezésről szól, és minden lapozással haladunk felfelé egyik szintről a másikra a lifttel, ami miatt a könyvet el kell fordítani 90 fokkal…

PRAE.HU: …ami lássuk be, csak Magyarországon nagyon nagy újdonság. Nálunk, azt hiszem Tóth Kriszta könyvében lett így elforgatva Makhault Gabi által pár oldal, bár más okból…

Nagyon jó ilyesmivel játszani! Az egyik kufli könyvben olyan is előfordul, hogy a történet egy pontján megfordul a rét, ahol a kuflik élnek, és attól kezdve a képek fejjel lefele vannak a könyvben. A napokban a rajzfilm sorozat kapcsán illusztrációkat kért egy online újság és a stúdió ebből a történetből is küldött nekik egy kockát. Úgy jelent meg, hogy gondosan visszafordították...

Ami a liftes könyvet illeti – azért nálunk még ilyen képeskönyv nem nagyon volt, amúgy pedig itt a liftezős ötlet a fontosabb. Ráadásul ennek a történetnek én magam vagyok a főszereplője öt éves koromban, mint liftkezelő…

PRAE.HU: … és az ötéves éned a mostaninak Az Év Illusztrátora díjat szerzett. És van Pulitzer-díjad is…

Hosszú éveken át a nemrég szomorú sorsra jutott Figyelő című hetilap művészeti vezetőjeként dolgoztam. 2006-ban „alkotóközösség" kategóriában magyar Pulitzer-díjat kapott a szerkesztőség. Hát, ilyen módon van nekem egy csoportos Pulitzer-díjam. A sajtó mai elkeserítő állapotát nézve, büszkébb vagyok rá, mint valaha...

PRAE.HU: Ezután nem akarsz hosszabb művet írni, két-háromszáz oldalt? Végül is van neked egy ifjúsági regény ötleted is…

Ötletekkel jól állok, idővel kevésbé. De igen, van ilyen tervem is. Ám tervekről nem szeretek beszélni, mert sose lehet tudni... Néhány hónapja elkezdtem írni valamit, ami esetleg egy új könyv kezdeménye lehet, ám aztán más munkák miatt félbe kellett hagynom. Most felvettem a fonalat, és megint dolgozom rajta, de hogy még idén lesz-e belőle valami, azt nem tudom. Mostanában a rajzfilmsorozat elég sok időmet lefoglalja. Meg kell tanulnom az eddigieknél szigorúbban beosztani az időmet.

PRAE.HU: Azt még búcsúzóul áruljuk el, honnan jött a fiktív csokoládéfigura-tervezés…

Még sok-sok évvel ezelőtt valamilyen képzőművészeti projekt kapcsán írtam egy fiktív önéletrajzot. E szerint Zircen születtem és egy időben egy (nem létező) német csokoládégyárnak dolgoztam, mint figuratervező. Mondom, ez jó régen volt, már én is elfeledkeztem róla. Míg aztán egyszer nem találkoztam veled, aki a kezembe nyomtál egy csokit, amit én nem értettem – bár jól esett. Aztán kiderült, hogy te komolyan vetted az én csokigyári múltamat…

PRAE.HU: Akkor most is sok szeretettel:

Fotó: Bach Máté (a csokis képet leszámítva)