Így jártam nemrég egy, a Deák tér mögött található, klasszicista stílusban épült lakóházzal, melynek homlokzatát, furcsa mód, egy fából készült erkély díszíti. A szokatlan társítás álmodozásra késztetett, olyan érzésem volt, mintha a város egy romantikus piknikre hívott volna.

Ha alaposan, tudományosan is szeretnénk megismerni a minket körülvevő (építészeti) világot, érdemes kezünkbe venni a Magyar építészet című könyvet (annak is itt most a harmadik kötetéről lesz szó, A szépítő bizottmánytól napjainkig), mely most a 2002-esnek átdolgozott, bővített kiadása. A könyv szerzői: Fehérvári Zoltán, Hajdu Virág, Prakfalvi Endre és Ritoók Pál. Megdöbbentő az a teljesség, amire a könyv törekedett, az építészet művészetét ezer arcáról mutatja be. A könyv korszakok és stílusok szerint van fejezetekre felosztva. Minden egyes fejezet elején átfogó képet kapunk a kor egyetemes építészetéről is, már ezen információk birtokában tudjuk szemügyre venni a magyar alkotásokat. Külön érdekes és tanulságos, hogy nemcsak épületek fotóival találkozunk, de korabeli tervrajzok egymásutánjával is, szemmel tudjuk például követni, hogyan alakult át minden évben – a kor elképzeléseinek megfelelően – például a székesfehérvári megyeháza.

A klasszicizmus kapcsán elolvashatjuk a Szépítő Bizottmány történetét, de betekinthetünk az építészeti képzés történetébe is, korabeli építészeti szakkönyvekből vett illusztrációk által. Minden fejezetben megtaláljuk, hogyan néztek ki az akkori lakóházak falun és városban, érdekesség például, hogy a 19. század városi házai még leginkább a falusi házakhoz hasonlítottak. A szakmai információkat irodalmi, vagy naplójegyzetek egészítik ki, egy kétemeletes pesti ház kapcsán Jósika Miklós írásával találkozunk. Számba veszi a könyv természetesen a paloták és kastélyok történetét is: megmosolyogtató adalék például, hogy a Sándor palota egykori istállójában ma a sajtóterem található.

Az egyes korszakok legfontosabb építészeinek részletes portréját is megtaláljuk: a könyvben szó van, többek között, Hild Józsefről, Pollack Mihályról, Hauszmann Alajosról, Lechner Ödönről, Kozma Lajosról. Érdekes, amit Lechner Ödön Életrajzi vázlat című írásában, találunk: „Amit eddig csináltam, az korántsem befejezett művészi készség. Ellenkezőleg, mindegyik művem egy-egy kísérlet, összességében is csak egy dadogás, egy ABC ahhoz a formanyelvhez, melyen egy későbbi utód, egy ihletett művész a képzőművészet ódáit, himnuszait megteremteni van hivatva.” Számomra rejtély, a Lechner által is képviselt szecessziós stílus vajon miért virágzott ilyen rövid ideig? Látjuk, Lechner úgy képzelte, munkáik folytatódni fognak, az utókor kamatoztatja majd az általuk megkezdett folyamatokat.

Bemutatásra kerülnek a Magyar építészetben oktatási intézmények, színházak, szórakozóhelyek, sőt, még börtönök is, egészségügyi intézmények, mezőgazdasági épületek (különösen figyelemreméltó a villanykövesdi pincesor) és fürdők, illetve még a vasút, a vasúti állomások is, és természetesen a különböző felekezetekhez tartozó templomok.

Izgalmas adalék a romantika korszakából: Belgiumban üvegtetővel fedett elegáns üzletutcák épülnek, a Bródy Sándor utca 15. szám alatt pedig egy rejtélyes, úgynevezett Kéményseprős ház. (Ebből is látszik, valaha milyen fontos szerepe, tekintélye volt ennek a mesterségnek.) Ámulunk és bámulunk az Erdélyben, Árokalján található, 1860-ban épült Bethlen-kastélyon, és a Vörösváry Erdődy-kastélyon. A historizmus korszakából a, még a lakóházak folyosóin, lépcsősorain is megtalálható vasszerkezetek bűvölik el az embert.

Ebben a könyvben is kimeríthetetlen a szecessziós „csodák” tárháza, megtudjuk, hogy legendák terjedtek arról, Lechner Ödön a kávéházak márványasztalainak lapjára, egy ilyen, de szerencsére papírra készített rajzot szemléltet a könyv is.

Természetesen – mint az már korábban ki is derült – a Magyar építészet nemcsak a mai határokon belüli épületeket veszi górcső alá, de a Trianon előtti ország remekműveire is koncentrál. Döbbenetesen csodás emléket találunk például épp a szecessziós építészetre Marosvásárhelyen és Szabadkán. A könyv utolsó harmadát a két világháború közötti, és a XX. század második felének építészete teszi ki, itt is jellemző az előző részek teljességre való törekedése. Szerintem, ez a könyv, igazán szerethető arcát mutatja az építészet művészetének, a látszólagos mozdulatlanságot energiával, élettel tölti meg!