A huszadik század elején három különös zenei műfaj is kialakult és népszerűségre tett szert, amely a hagyománytól teljesen eltérő utakat keresett és követett: az atonalitással, mikrotonalitással, poliritmiával és szinte minden hangsúlyozottan nem-hagyományos eszközzel kísérletező "kortárs" zene, az improvizációra, együtt-zenélésre és ritmusra épülő jazz és az új zenekészítő eszközök megjelenését megelőlegező, kiváltó, és meglovagoló elektronikus zene. Szinte hihetetlen, de a három új zenei áramlat az alkalmi közeledések és közvetítések kivételével egymástól alapvetően függetlenül fejlődött.

Rengeteget jártam Hollandiában, különösen Amszterdamban, és egyáltalán nem a hihetetlen multikulturális nyüzsgés, a nyilvános nyilvánosházak, vagy a többé-kevésbé szabadon árusított drogok miatt. A város "fiatalságát", üdeségét és lazaságát kedvelem: különösen a nyári Vondel-parkban sétálva válik nyilvánvalóvá számomra, hogy Amszerdam az egyetlen igazán "hippi" európai város. Hasonló élménnyel csak Christianiában, Koppenhága mai napig fennmaradt hippi kommunájában találkoztam (ám sajna a koppenhágaiak leginkább a drogárusítás miatt térnek be e városrészbe, melynek "látogatása" tilos a hatósági személyek számára).

Mellesleg Amszerdamnak is van egy hippi kommunája: a kikötő területén, kizárólag hajóval megközelíthető területre költözött ki Amszterdam művész-értelmiségi ifjúsága a múlt század hatvanas éveiben: ez volt Európa egyik első ilyen területe, amit ma pénzért mutogatnak (vízi közlekedési eszközzel rendelkező bennfenteseknek).

De nem Európáról, és különösen nem magamról szeretnék beszélni, hanem arról, hogy márciusban lépten-nyomon holland-flamand rendezvényekbe futok a városban, s a Trafóba meghirdetett The Night of the Unexpected koncert is a LOW holland-flamand Kultfeszt része volt. Engem azonban az érdekelt, hogy jóléti társadalomban felnevelkedett "testvéreink" vajon mit kezdenek a kortárs, a jazz és az elektronika párosításával?

A Trafó nézőtere teljesen megtelt, amikor a színpad jobb sarkában álló asztalra felhalmozott különös és bizonytalan eredetű kütyük, dróthalmazok és izék mögött felismertem Tigrics (Bereznyei Róbert) hétrét görnyedt alakját, és a hangszórókat egyre inkább elárasztotta a zúgás, búgás, recsegés és különféle elektromos sercegések hangja.

Búgásból, mintegy mikrofongerjedésből nőtt ki a zene, és oda is tért vissza, de akárhogy meresztettem a szemem, bizony az asztalon feltorlódott eszközök közül semmit, egyáltalán semmit nem ismertem fel. Ha jól emlékszem, hardware hacking-nek nevezik azt, amikor különféle lepukkant elektronikus eszköz-részekből, szétszerelt magnókból, rádiókból és még ki tudja miből csikarják ki a hangokat (és nem számítógépen "komponálják" azokat). Nos, ez az asztal - legalábbis távolról - leginkább egy zsibvásárra emlékeztetett: csúszdákkal, karokkal, fogantyúkkal, valamint a mindent körbehálózó drótokkal.

Különös volt, hogy egy kifejezetten holland zenék és zenészek számára induló mini-fesztivált éppen magyar zenész indít az útjára. De semmi zavart nem okozott, és élményünkben sem mutatkozott törés, ugyanis Tigrics rendkívül átgondoltan és mesteri színvonalon építette fel műsorát. Ha volt valami színvonalbeli különbség a mini-fesztivált záró valóban holland elektronikus zenei performansz és Tigrics műsora között, az csupán a látványosságban jelentkezett. De erre még visszatérek időben...

Közvetlenül Tigrics műsora után Ockeghem-motettákat hallottunk a Voces Aequales énekegyüttes előadásában. Igen, jól hallották - motettákat egy énekegyüttes előadásában. S hogy még furább legyen a dolog, a rendezőség figyelmeztette a közönséget, hogy a műsor leginkább a színpadról élvezhető, szóval mindenki álljon fel, lépjen a színpadra, és járkáljon vagy feküdjön le a földre vagy tegyen azt, amit akar...

Hát igen, különös kezdet. De még különösebb volt az, amikor a mögöttem álló fiatalember egyszer csak elkezdett énekelni, és hirtelen rájöttem, hogy az együttes tagjai elvegyültek a közönség soraiban! Az est során ez az énekegyüttes volt az egyetlen fellépő, amely konceptuálisan avantgard-posztmodern eszközökkel operált: tudatosan játszott a térrel, az előadó-közönség oppozícióval - és persze a természetes hangok összeolvadásával.

Szóval kérem, én semmiféle törést nem éreztem Tigrics zenéje és az énekegyüttes motettái között. Annál nagyobb törést éreztem azonban a következő, szünet utáni előadásban, amely egy szál zongorán szólalt meg, Tomoko Mukaiyama előadásában. Tagadhatatlan, hogy rendkívül jól, technikásan játszott a japán - származású? - kortárs zongoristanő, de meg kell vallanom, zeneileg legfeljebb eklektikusnak éreztem, előadása döntő mozzanata a technikai show volt. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan, lazán, és egymástól teljes függetlenségben tud billenteni az ujjaival ez a nő. Mégis inkább videón nézném meg, közvetlenül a kezét, és abban a biztos tudatban, hogy bármikor leállíthatom, kikapcsolhatom a "műsort".

A Voces Aequales ezúttal a nézőtér mögötti állványzat által alkotott "galériára" mászott fel, és innen, a legváratlanabb magasságból csendültek fel az énekhangok.

A szünet után laptop-szaxofon párosítást hallhattunk. Régebben ghost-elektronics-nak hívták, ma egyszerűen "elő elektronikának" nevezik azt, amikor az élőben játszó zenész hangját élőben, egyenes-adásban változtatja meg az elektronika. Ezúttal nem láttam, hogy milyen szoftvert használt Joely Ryan - de látatlanban is esküdni mernék, hogy MAX/MSP-ről volt szó -, hogy megváltoztassa Evan Parker szaxofonjátékát. A leghízelgőbb talán az, ha elmondom: az esetek túlnyomó többségében egyetlen hangról sem tudtam eldönteni, hogy természetes (illetve rendellenes hangszerhasználatból fakadó) hangszerhang, elektronikusan modifikált hang, vagy tiszta elektronika szól. (Mind a ghost-elektronikában, mind pedig az élő elektronikában a zenészek arra törekednek, hogy az elektronikus manipuláció lehetőleg a háttérben maradjon.)

Az est legkülönösebb fellépője mégis Terrie Ex gitáros és Han Bennink dobos duója volt. Persze hallottam már gitárost csavarkulccsal játszani a gitár húrjain, láttam, hallottam ahogy szaggatják, mágnesezik a húrokat, és bizony láttam már néhány bizarr dobtechnikát is. Mindez azonban ilyen nemes egyszerűséggel és mégis ragyogó humorral - számomra az est fénypontjává avatta az együttest. Sokáig nem feledem, ahogy az idős dobos leül a dobfelszerelés elé a földre, és a padlón veri a ritmust, meg vissza-visszafordulva a dob állványzatán...

Amit Tigrics zenéjére mondtam, az az egész koncertre áll: zúgásból, mintegy mikrofongerjedésből épült fel a műsor, és oda is tért vissza. A mini-fesztivált elektronikus performansz zárta: az LSP (Laser Sound Performance), Edwin van der Heide médiaművész előadása. Hardware hacking volt ez is, csakúgy, mint Tigrics előadása, de kétlem, hogy a két zene között színvonalbeli különbséget lehetne kimutatni. A különbség az előadásban, a performanszban volt.

Ezúttal az asztal, amire a különféle elektronikus eszközöket, eszköz-romokat, alkatrészeket, drótókat, oszcillátort stb.-t helyezték, a színpad főhelyére került, míg a színpad légterében lézervetítést láthattunk. Bár a szünetekben is találkoztam hébe-hóba vetítéssel, sehol sem éreztem a kapcsolatot az elhangzott zenék és a látvány között. Ezúttal egy megkomponált hang-látvány performanszban volt részem: a fénysugarak, geometriai ábrák a zenével szinkronban mozogtak (már amennyiben ez jó, minthogy éppen az aszinkron javasolt).

A látványt azonban mégsem a vetítés vitte: a holland művész jól látható fehér köpenyt öltött, mind az asztalt, mind önmagát kiemelve a színpadon, s a kütyük között sokról az volt az érzésem, hogy inkább látványossága, mint a hangja miatt van ott. A zenész fehér köpenyben, mintegy "őrült tudósként" vezényelte az eseményeket. S az események csúcsa az volt, amikor a fejére erősítette a drótokat, "agyhullámaival" vezérelve az elektromos gerjedést. Vagy inkább agymosásban/sokkolásban volt részünk?