Az utóbbi időben egyre többször találkozhatunk a magyar kulturális közegben a Pica Pica projekt frissítő jelenlétével. Gallai Alíz, Kókai Zsófia, Molnár Ráhel Anna és Téglásy Lili a Magyar Képzőművészeti Egyetem Kortárs művészetelméleti és kurátori ismeretek szakának végzős mesterszakos hallgatói, Nagy Edina témavezetésével közösen hozták létre ezt a szellemi alkotást, mely egy több állomásos eseménysorozatot, valamint egy online kulturális magazin működtetését foglalja magában. Szakmai tevékenységük nagyon termékeny: előadásokat, vitaesteket szerveznek a társadalmi felelősségvállalás, a kritikaírás, a művészeti finanszírozás és marketing témáiban. Céljuk új és hatékony stratégiai utak megtalálása a képzőművészeti „fogyasztás” szereplőihez és szereplői között. A Pica+ diplomaprojektjük záró rendezvénye volt, a megcélzott határsértésre pedig a T + U (azaz a Technologie und das Unheimliche) mozgalom tőlük már megszokottan zavarba ejtő megoldásai kínálkoztak: a zene és TH Anatol.

A Szabadság téri Impostor belső, nyitott terében a bárpultok és asztalok mellett két nagy, szalagszeletekből álló vászon volt kifeszítve. A vetítés este 9 órakor kezdődött. Pár másodperces késleltetéssel indítva a másik vetítővásznon, megkettőzve láthattuk 14 budapesti galéria kortárs kiállítási anyagát, képi folyamként összefűzve. Közben elindult a zene is Silf és Galactic Jackson „keverésében”. A tárlatok alkotásait nem a kiállítások eredeti teljességében, nem egy egység szerves részeiként láthattuk, hanem képkockákra feldarabolva. A videóanyag nagy méretei és folyamatos áramlása miatt az emberi tudat kivetülésének képzetét keltette, mintha ez a végtelenített képözön a felelevenített galériai emlékélmények gondolati tereiben lebegne. A műalkotások csak anyagtalan, felidézett képeikkel voltak jelen, mégis hiteles befogadói impulzusokat nyújtottak. A zene pedig nem kiegészítette, hanem felerősítette ezt a hatást, szemlélőként bezárt a látványba és erőteljes érzelmi frekvenciára állított. Egyszerre keveredtek bennem a pillanatnyi, és a korábban, ténylegesen átélt galériai benyomások az éppen hangzó, absztrakt zenétől átkódolva.

11 órakor Nemes Z. Márió bemutatta TH Anatolt (Tóth Gergely, képzőművész, performer, író) és MÖMŐ ÖMÖMŐ című neodadaista kötetét, melynek káoszesztétikája Nemes Z. szerint „nem csupán valamiféle benső világűrből táplálkozik, hanem kreatív energiáinak alapanyagává, egyfajta pszichoarcheológiai leletté formálja a társadalmi tér-idő kísérteties emblémáit és ikonográfiáit.” A kiadvány a JAK Melting Books című sorozatában jelent meg, Bogyó Virág és Borsos Lőrinc kurátori segítségével. Anatol performatív elemeket tartalmazó, önterápiás kötete versek, rajzok, önéletrajzi szövegek kollázsa, kazettára (!) rögzített zenei részekkel kiegészítve.

Az este hátralévő részében Anatol és Mike Nylons nyughatatlan zenéi határozták meg a képi befogadás és műélvezet folyamatait. Nem is zenének, inkább zenei vibrációknak éltem meg őket, és a szavak nélküli tudati fázisok rétegeibe húztak le, a félelmeim, megmagyarázhatatlan érzeteim zajait ritmizálták. Már nem egy zenei alap által meghatározott „tárlatvezetésről” volt itt szó, mert ezek a vibrációk nem vezettek, hanem folyamatosan eltérítettek és egy teljesen újfajta befogadói pozícióba kényszerítettek. A kivetített képek még inkább szétestek, és esetleges, nyugvópontok nélküli, efemer jelenséggé váltak. A zene valamifajta személytelen, rideg ásványtermészetet vett fel. Az általa kiváltott hatás nem a műélvezet kellemes, biztonságos közegébe bújtatott, inkább a hozzáférhetetlenség irritáló, ugyanakkor érzékeket kiélesítő mechanizmusait aktiválta bennem. Ezek már tényleg nem a képi jóllakottság tespedt állapotai voltak, hanem egy addig nem tapasztalt élményhez jutattak.

Képek: Tóth Ditta

A címben átvett idézet: TH Anatol  MÖMŐ ÖMÖMŐ  című kötetéből