Nagyon szeret(t)em a jó gonosz meséket is, de a gonosz gyerekeket nem annyira. Miskolcon, a Selyemréten, ahol nagymamám lakott, tele volt velük az udvar (rendes kislányok nem is játszottak ott sosem, még a homokozóban sem). Mindenki csak úgy hívta őket, a „rossz fiúk”. Nagymamám mondta, hogy sose menjek az udvarra, ha a rossz fiúk is ott vannak. Egész sokáig megfogadtam, de egy napon kíváncsi lettem. Nem volt fiútestvérem, még csak fiú unokatestvérem sem, és szerettem volna tudni, hogy játszanak a rossz fiúk. Megálltam előttük, és bámultam őket. Több fejjel magasabbak voltak nálam. Egyszer csak azt mondták, látták, hogy én nem tudok rendesen hintázni. Azt nem úgy kell, ahogy én szoktam. Álljak a hintával szemben, és lökjem meg jó erősen. Úgy tettem. De valahogy, amikor a hinta visszalendült felém, nem tudtam megállítani. A földre vágott. Az arcomat elöntötte a meleg vér, de nem fájt semmim.  A rossz fiúk eltűntek körülöttem, valaki pedig a hóna alá csapott, és rohanni kezdett velem a kórházba.

Odamegyek a Vörösmarty szobor melletti színpadhoz, egy (picit gonosz) kisfiú vicsorítva ugat egy kutyával, a kutya iszonyatosan ideges, egyre hangosabb, alig lehet őket kikerülni. Eszembe jut, hogy milyen tökjó, már nem félek tőle sem, mennyivel nagyobb vagyok nála. Megjelenik a színpadon Ijjas Tamás, Lackfi János, A világ leggonoszabb meséi című könyvnek a szerzői, és az Eszter-lánc duó tagjai, Kárász Eszter és Molnár György. És majdnem egy óra tömény szórakozás (kacaj, humor, boldogság és tánc) következik. Arra gondolok, ha gyerek lennék, Lackfit igazán elfogadnám apukámnak.

„Becsapósan gonosz mesék ezek, senki sem fog sírva fakadni.”  - mondja Lackfi A világ leggonoszabb meséiről, „bár van a könyvben, aki sír.” És, hogy tényleg megnyugodjunk, milyen szórakoztatóak lesznek ezek a gonosz mesék, megszólal a zene: „Néma leventék, fogason az ingek, felveszem őket, hogyha jön az ünnep.” Lackfi táncol, swingel, és forog is hozzá, a jókedv rettenetesen ragad. A szépségről mesélnek Ijjassal, picit a Szörnyetegről is, megtudom, hogy a Szörnyeteg szíve hatalmasra nőhet, ha a Szépség csodaszépeket mond neki, és ez mennyire veszélyes. (Tényleg nehéz adagolni a bókokat és a vallomásokat, pörgetem a fejemben az emlékeket.) Jön egy mese egy fura szépségkirálynőről is, aki minden versenyen nyert, de ezt megunta, és egyszer szeretett volna csak második is lenni. Lackfi elárulja, minden fiú csak dadogott meg habogott meg lehunyta szemét a mellette. Tényleg fárasztó lehet. A dal feloldja a nehéz sóhajokat: „Aki csúnya, annak szép csak az élete, van kedvese.” Lackfi hatalmasokat kurjongat hozzá, látszik, hogy egy húron pendül a zenekarral.

Kinek van otthon állata? Kutyája, pókja, cicája, hétfejű sárkánya? Kárász Eszter jelentkezik, hogy neki bizonya sárkánya van, ő maga! Kinek van aranyhala? Mert a következő mese a nagyon furcsa aranyhalról szól, aki a köveket gyémánttá tudta változtatni, de túl okos volt, így senki sem tudta kifogni. De a mese egyáltalán nem végződik jól, mert végül egy horgász csak megsüti, és fuccs a gyémántoknak. Pedig milyen jól jönnének! Végre valahára szóba kerül egy igazi vasorrú bába is (ugye mégiscsak gonosz mesékről kéne beszélni), aki rettenetesen pórul járt, mert Jancsi és Juliska mágneses patkóra cserélte a mákos patkót. Mindenki el tudja képzelni a következményeket. Sose gondoltam, hogy a dolgokat ilyen roppant egyszerűen, és remekül is meg lehet oldani, köszönet érte az első látásra is nagyon huncutnak tűnő Ijjas Tamásnak, aki a mesét felolvasta.

Kedvenc témám, a szerelem is elérkezett. Lackfi megkérdezi a közönséget: „Van köztetek, aki volt már szerelmes és most is szerelmes?” Nem merem feltenni a kezem, pedig milyen jó lenne. Mert aki szerelmes – mondja Lackfi, annak kipirosodik az arca, sír is, meg kicsit ideges. És például, egy igazán kiváló gonoszságú mesében, a villanypózna beleszeret a sündisznóba. Hiába világított minden fűszál a közelében, és hiába izzottak sercegve a virágok körülötte, szerelmük mindvégig reménytelen maradt, megközelíthetetlenek voltak egymás számára. Csak azért nem sírok, mert a zenekar rázendít, a Gonosz mesék szerzői újra táncolnak, pörögnek. És Lackfi kiszól a közönséghez, hogy itt van a fotósom, Johann Sebastian Bach Máté is!  

Fotó: Bach Máté