A szerző (aki maga is Németországban lakik, és a regény Heidelbergben játszódik) elmesélte, hogy 2012-en zajlott Németországban egy büntetőper. A feleséget, aki kb. 35 évvel fiatalabb volt férjénél, és férje őt 19 éves korában, prostituáltként ismerte meg, gyilkosság vádjával, tizenöt év börtönre ítélte a bíróság. Annak ellenére, hogy minden jel arra mutatott, a nő bántalmazó kapcsolatban élt, és a gyilkosság önvédelem volt. Az eset a médiát erősen megosztotta, többen úgy vélték, az ítéletet erősen befolyásolta a nő előélete. Eszter a történetmesélés végén kihangsúlyozta, bár az ötlet ebből a hírből született, a Szabadesés egészen más irányba kanyarodott.

Péczely Dóra, aki jelen krimivel Eszter harmadik könyvét szerkesztette, az írónő korábban megjelent, ifjúsági regényeiről elmondta, hogy azok azért is sikerültek nagyon jól, mert kitűnően eltalált karakterek vannak bennük, és humorosak. Bár a Szabadesés nem arra van elsősorban kiélezve, hogy megnevettesse az olvasót – mondta Dóra –, egészen más erényeit fedezhetjük fel, abban az est összes résztvevője megegyezett, hogy a szövegben sok humoros mondat is található, és ezt, már a legelső részlet felolvasásából is érzékelhettük, Ertl Zsombor színművészhallgató felolvasásának köszönhetően.

Kevés bűnügyi regény íródott egyes szám első személyben, a Szabadesést pont ez az elbeszélői attitűd teszi izgalmassá – mondta a „krimiszakértő” és filozófus, Bárány Tibor. Az olvasó rögtön kíváncsi lesz a kevéssé szimpatikus, „hólyag” ügyvéd-nyomozó sorsára, szeretné tudni, mitől borult fel annak élete, hogyan tud fejlődni, és hová fog eljutni. Bárány az olvasás lélektanát elemezve hozzátette, hogy az egyes szám első személyű elbeszélésnek köszönhetően kénytelenek vagyunk az elbeszélővel azonosulni, és megkönnyebbülünk, amikor az rádöbben saját „hülyeségére”. A nyomozó élete azért változhat meg, mert ez a bűnügy felnyitja a szemét, figyelni kezdi saját magát is, a feleségét, illetve ámblokk az életet. Balogh Endre megjegyezte, hogy a pár éve elhunyt esztéta, Balassa Péter úgy figyelte a környezetét, mint ahogy irodalmat olvasott, a nyomozó is azért válik érdekes alakká, mert a körülötte lévő világot nyomozói szemszögből kezdi nézni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Szabadesés műfaji besorolása a krimiken belül, nem egészen egyértelmű. Bárány szerint inkább bűnregénynek mondhatjuk – és ennek a meghatározásnak a szerző is örült –, bár a bűnregénytől némileg különbözik abban, hogy itt azért mégiscsak van némi rejtély a gyilkos személyét illetően. Ezen a ponton ki is derült, hogy a beszélgetés résztvevői közül L. Varga Péter, az olvasószerkesztő szerint a nyomozó nem „hólyag”, sokkal inkább az a felesége. A nyomozó imádja a lányait, és rajong egy nőért is, csak ezt, németes visszafogottsággal nem vallja be. (Itt eszembe jutott Szerb Antal, akinek a Pendragon legenda című regényében, egy angol, ha halálosan szerelmes egy nőbe, azt mondja, „I rather like you. Meglehetősen kedvelem Önt”. Egy pont az angoloknak, a németekkel szemben.)

Balogh Endre a Szabadesést azért találta izgalmasnak, mert nyugat-európai könyvnek találta, és Péczely Dórával megegyeztek abban (a többieknek sem volt komolyabb ellenvetése), hogy nincs ennek a kriminek magyar szerző tollából született előképe. Ezért a Szabadesés hagyományteremtő mű is lehetne, kikövezhetné az utat a jó értelemben vett, igényes, szép nyelven megírt populáris (vagyis érdekes, sokak által olvasott) irodalom (krimi) számára. Bárány Tibor megjegyezte, hogy Eszter krimije talán még sötétebben látja a nagyon fejlett nyugatot, mint maguk a nyugati krimik, ebben picit különbözik tőlük, de ez nyilván azzal az egyszerű ténnyel is magyarázható, hogy kelet-európai szerző lévén nagyobb rálátása van a nyugati létre. 

Szerkesztői műhelytitkokra is fény derült, Dóra nagyon szereti a szövegeket meghúzni, úgy érzi, szinte nincs az a kész mű, amit ne lehetne még lerövidíteni. Eszter elárulta, hogy szívesen vette a javaslatokat, bár nem tudta mindegyiket elfogadni: az utolsó részt a szerkesztő szinte teljes egészében ki akarta hagyni. Dóra számára a munkájának egyik legizgalmasabb része, hogy a különböző témák kapcsán rengeteg kérdés felvetődik, és az csak külön öröm volt számára, hogy ebben a regényben a kérdéssel szolgáló, vagyis a laborban játszódó részeket igen élvezetes volt olvasni, mert Eszter maga is biológus. Dóra elárulta, hogy azok a jó „szakmai” leírások egy regényben, amik nem akarnak a regény kereteiből kilógni, és nem is érezzük azt az olvasásuk közben, hogy ki akarnak minket oktatni, meg akarják mondani az olvasónak, mit tudjon.

Vajon kialakulhat-e Magyarországon a közeljövőben egy igényes krimi-kultúra? Hozzájárulhat-e a Szabadesés ennek a kultúrának a megteremtéséhez? – hangzott el az est „hivatalos” résztvevőinek utolsó kérdése. Bárány Tibor szerint igen, ő Kondor Vilmos könyveinek is nagyon örült. A gond az, hogy, bár nagyon sokan olvasnak krimiket, az irodalomtudósok, irodalmárok közül is, ezeket a műveket sajnos nem tartják arra méltónak, hogy beszéljenek, diskuráljanak róluk. L. Varga Péter megemlítette, hogy Tandori Dezsőnek és Lengyel Péternek is vannak krimijei, de azok nem a széles közönség számára íródtak. Molnár T. Eszter helyzete talán azért is lehet szerencsés, mert a szerző három oldalról is pozícionálva van: sikeres ifjúsági könyvek szerzője, elismert novellista, és most pedig, krimiíró lett. Az olvasószerkesztő szerint ahhoz, hogy jó krimik szülessenek, a kiadóknak is tenniük kellene valamit. Úgy, ahogy Péczely Dóra, a Tilos az Á könyvek szerkesztőjeként nagyban hozzájárult az ifjúsági könyvek „felvirágoztatásához”, tehetséges szerzőket arra biztat, hogy írjanak ifjúsági könyveket is, kiadói stratégiákkal az igényes krimi születését is elő lehetne mozdítani.

Mi az egyik legnagyobb erénye egy ilyen jó kriminek? Dóra szerint a Szabadesésnek igen erős, „nem könnyen lemosható” atmoszférája van, LVP szerint pedig igényes, szép nyelvezete. Mindkettőről saját fülünkkel győződhettünk meg Ertl Zsombor előadásának köszönhetően, aki négy részletet olvasott fel a könyvből, melyet (nekem legalábbis) nem volt nehéz feszült figyelemmel követnem. Lehet, hogy azért, mert – mint a beszélgetésből kiderült – Eszter, íróként nagyon szeret mindent láttatni, én pedig szeretem, ha alaposan tárják fel előttem a világot. Jó volt hallgatni, jó volt nézelődni. Az est pikantériáját nemcsak egy jó könyv adta, de maga a tipikus pesti helyszín is, hisz a fülledt meleg miatt kint rekedtünk az udvaron, az íróiskola hatalmas placcán, a bérházak közé épp kellemesen beszorítva. Elég messziről, de láttam a mindig ismétlődő körfolyosókat, a ritmust és annak megtörését is (az egyes emeletek ablakai némileg különböztek egymástól), és a lakásokat elválasztó, falakba vésett kővirágokat. A balatoni fehérbor épp a végszóig tartott mindenki poharában. (A hatalmas szódáspalackot nem nagyon háborgatta senki. A levegő frissített, ahogy tennie kéne minden este.) A nézők kérdései viszont, szerencsére nem akartak fogyni, úgy tűnt, senki nem akar véget vetni a családias estnek.

Fotó: Bach Máté