A szuperhősfilmek elemzéséhez mindig érdemes kettős mércét felállítani: egyik oldalról vizsgálni önmagában a filmet, és utána a műfaj kontextusába helyezni azt. Az első kritérium alapján leginkább az átlagos szó jut az ember eszébe, ami különösen fájó, ha hozzátesszük, hogy ebben a produkcióban bőven több volt. Nem lehet azzal vádolni a rendező Patty Jenkinst, hogy ne kockáztatott volna, a történet számtalan pontja teljesen egyedinek hat a DC univerzumban. Hősnőnk egy antik kori amazon törzs hercegnője, akiből csakhamar – a szokások szerint – katonát nevelnek, hogy aztán később az első világháborúba menjen békét teremteni. Önmagában az a tény, hogy nem a sokszor tárgyalt második világháborúban játszódik a cselekmény, máris rengeteg érdekességet rejt magában, mégsem sikerült maradéktalanul kihasználni a magas labdákat.

A Wonder Woman a ki nem aknázott lehetőségek tárházává vált. Számtalan gondolat jelenik meg a filmben a háború szörnyű pusztításától kezdve az ember ellenségeskedésre való hajlamának bogozgatásáig, de egyik sem tud a közhelyes állításokon túllépni. A film végső következtetése Madách Imre kétszáz éves tétele, miszerint az ember hatalmas gonoszságokra és pusztításra, ám megannyi csodára is képes. Csakhogy Madách szájából egy csöppet hitelesebben hangzik ez az állítás, mint Wonder Womanéből. A nyomasztó pillanatokat gyarapítandó, a németeket szó szerint mint „gonoszokat” említik, akikből egyszer majd „jók” lesznek. A birodalmi hadvezér (ő a főgonosz) halkan elsziszegett fenyegetései és sátáni kacajai egyenesen kínosak. Ezek mellett csak röpke értetlenség kíséretében merülnek fel bizonyos, a film logikáját keresztül húzó kérdések. A történet szerint Diana az antik háborúk idején született, mégis épp hogy felcseperedik, rögtön a XX. századi világégés elején járunk. Kisebb bökkenő továbbá, hogy több száz nyelven beszél, köztük újlatin nyelveken, angolul, németül stb., ami ókori neveltetéséből aligha következhet.

A leírtak ellenére sem kárhoztathatjuk ugyanakkor a filmet, hiszen a kreativitás néhol táptalajra talál, egy-egy karakter vagy jelenet élesen kiemelkedik a többi közül. Elsőként Diana alapvetően intelligens és karizmatikus személyisége bűvöli el a nézőt, megformálója, a fél éves fizikai felkészülésből érkező Gal Gadot tökéletes választás a címszerepre. Hősnőnk nem James Bond visszafogottságával lép színre, bár sminkje és frizurája pont olyan hibátlan a front közepén, mint a 007-esé akció közben. Szenvedélyes igazságkeresése az amerikaiak lelkiismereteként értelmezhető: egyszerre harcol Rooseveltként a sokat kritizált európai nagyhatalmak által kirobbantott háború ellen, és képviseli a békét részben külső szemlélőként, mint Wilson. A filmet lezáró monológjában is eldöntetlen marad az amerikai külpolitika százéves dilemmája, de jellemfejlődése közben megfogalmazott állításai tanulságosak lehetnek. Akárcsak az a már-már Szarvasvadászt idéző pillanat, amikor hősies brigádunk alkoholista mesterlövészét korábbi áldozatai kínozzák álmában. A Trainspotting Spudjaként és a Blöff Mulettjeként ismert Ewen Bremner szerepeltetése merész húzás a rendező részéről, de karaktere a film javára válik.

Kétség kívül kiérlelt gondolatok húzódnak meg a háború interpretálása mögött. A sebesülteket újra meg újra bemutató képsorok erős hatást érnek el, az állóháborút vívó nyugati front lövészárkaiban folyó vérfürdő és a gáztámadás hangsúlyossága kőkemény kritikát mond (nem csak) az első világháború fölött. Pedig a tízes évek tragédiájáról hajlamosak vagyunk megfeledkezni. És szó esik a háborút lezáró betarthatatlan békékről is. Ugyanakkor nem csak a kiforrott történelemszemlélet érdemel dicséretet, hanem a szellemes poénok is. A film első felében egyszerre sorjáznak a hősnő modernitástól való idegenségéből fakadó helyzetkomikumok és a férfi-nő kapcsolatokról szóló könnyed tűnődések. Cato bölcsességének ismertetésétől (ti. a szaporodáshoz igen, az örömszerzéshez nincs szükség a férfiakra) eljutunk a századelőn már komolyan jelentkező problémáig, a házasság válságáig. Kár, hogy a finom vicceket és a hozzá tapadó társadalomkritikus szemléletmódot a játékidő közepétől másodvonalas akciófilmes megjegyzések és gyerekes szópárbajok váltják fel. Leginkább a hétköznapi zsebfilozófia örökérvényű tézisei köszönnek vissza a német tábornok Thuküdidészt idéző, a háborúk győzteseiről és veszteseiről szóló elmélkedéseiben, ill. a filmet keretező narrátori megjegyzésekben.

A Wonder Woman szerethető hősnője, illetve bátran kísérletező jellege tartalommal tölti meg a szuperhős zsáner kötelező alkotóelemeit. Ezúttal nem csupán a folyamatos akciójelenetek, a vibráló dramaturgia, az intenzív vágás vagy a szuper effektek fémjelzik a filmet, hanem a fajsúlyos és egyedi történet elmesélését szolgálja a műfaj formai eszköztára, és Diana mint az első komolyan vehető szuperhősnő érzékeny megformálása kerül előtérbe. A film ellentmondásossága ugyanakkor folyamatosan megnyilvánul, blockbuster jellege és képregényi gyökerei a műfajt nem kedvelők számára idegesítő lehet, szájbarágós tanmesei jellege is zavaró. Színvonala ráadásul meglehetősen hullámzó, a fináléra mintha elfogyott volna a muníció. Szinte semmilyen váratlan fordulatot nem hoz a lezárás, a film utolsó harmada rettentően kiszámítható, ami egy közel két és fél órás opusz esetében nem feltétlenül előnyös. A végső párbaj elnagyolt és kissé komolytalan. A tanulság is nehezen levonható, zavaros, noha a zárlat megerősíti a már említett állítást az ember teremtő-pusztító kettősségéről.  

Aki eleve elutasítja a szuperhősfilmeket, most talán az is kellemeset csalódhat. Bár a zavaró sematizmus és a naiv-patetikus elemek inkább dominálják a filmet, mint a különleges, alternatív pillanatok. A zárójelenetben Diana Bruce Wayne-nek (vagyis Batmannek) küldött emailje nem a legízlésesebb módon ágyaz meg a közelgő Justice League első részének, a Wonder Woman azonban jóval több, mintsem egyszerű felvezetése a hamarosan mozikba kerülő szuperprodukciónak. Ha az alkotók hasonló minőségű filmet tudnak készíteni, érdemes lesz beülni a mozikba év végén.

Wonder Woman

Színes, amerikai fantasy, 141 perc, 2017

Rendezte: Patty Jenkins

Írta: Allan Heinberg

Szereplők: Gal Gadot, Chris Pine, Robin Wright, Connie Nielsen, David Thewlis, Elena Anaya

Producer: Charles Roven, Deborah Snyder, Zack Snyder

Operatőr: Matthew Jensen

Vágó: Martin Walsh

Bemutató: 2017. június 1.

Forgalmazó: InterCom

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!