Jan Bosse kétórás, szünet nélküli, pergő rendezésében minden a szemünk előtt megy végbe: erős munkafényben előttünk raknak össze egy nagy, kör alakú, fehér műanyag kerti medencét, hátul (más?) előadások bekészített díszletelemei, két pálmafa, bambusznapernyők, falelemek. A műszak három ezüst koporsót hoz, és a színpad szélére teszi. Vészjósló kezdet egy komédiában. Leonato döbbenete a miénk is: a gyilkos poén kiválóan előkészíti a tragikus fordulatot és Hero későbbi "halálát". Bosse kiválóan üti meg az alaphangot a fergeteges, de tragikus fordulatokban is gazdag komédiázáshoz.

Leonatót természetesen csak megtréfálják: ahogy fájdalmában az egyik koporsóra rogy, felnyílik a fedele, és Claudio kerül elő, ahogy a másik kettőből Benedek és Don Pedro, a Herceg. Benedek hosszú hajú hippi (tökéletes a paróka, nem ismerni rá A vihar kopasz Arieljére), farmerban, atlétatrikóban, makkos cipőben, Don Pedro hosszú szőke hajú, nagydarab macho, Claudio pedig igazi jampec, mintás selyemingben - méltó párja a szőke nős viccek prototípusát alakító, miniszoknyás Herónak. Beatrice fekete Kleopátra-frizurában, csillámos párducmintás, testhez álló hosszú ruhában kelleti magát. Don John igazi malcontent-figura: szarukeretes szemüveg, lenyalt haj, fekete öltöny a szubtrópusi kánikulában. Az elégedetlenség élő szobra.

Az álcajáték Bosse értelmezésében tahiti törzsi tánc, fekete raffiaszoknyákban és arcot elfedő fejdíszekben ropják kongadobok ritmusára a mulatságon. Beatrice és Benedek elváltoztatott hangon évődnek, míg Beatrice türelmetlenül le nem tépi a férfiról az álruhát: Benedek áll párducmintás fecskében előtte! Nagyon megalázó…

Az első részt alapvetően őrült sok beszéd, kevés gesztikuláció jellemzi: afféle stand-up comedy lesz a Beatrice-Benedek civódás. A színpadon áll Leonato, közben a falat támasztja, a lefátyolozott Hero időnként rásandít - kis jelzések színesítik a szóözönt, majd Beatricét a Herceg, Leonato, Hero és Claudio madrigálkórusa szakítja félbe. Benedek fog bele: felmegy a fény - Bossénak sikerül, ami a Julius Caesar rendezőjének nem: megszólítani a közönséget. Meyerhoff kiszúr figurákat a közönségből, nem kis zavart keltve az elegáns nézők körében - a karzat még nagyobb mulatságára. (A Burgban a zsöllye első és hátsó traktusának külön neve van: Parkett a színpadhoz közelibb, míg a Parterre - németül Erdgeschoss lenne ugyanez - a távolabbi földszinti székeket jelöli: mindkettő egyformán elérhetetlen a nagyközönségnek.) Ez a színházi helyzet tudatosítja bennem a kérdést: Hol vagyunk tulajdonképpen? Színházban, egyelőre ennyi biztos.

Benedekbe beledumálják a szerelmet. Vágytól izzó monológja ellenpontozására kis kórus alakul. Beatrice dalából és túlrajzolt evéstechnikai bemutatójából számítani lehet az elutasításra. Kisvártatva egy aranyöltönyös, frissen borotvált, középen elválasztott, ondolált hajú ripők tér vissza - a kiváló jelmeztervezői ötlettől felismerhetetlenül átalakult Benedek! Mikor megszólal, hatalmas hahota fogadja mind a színpadon, mind a nézőtéren. Meyerhoff alakítása igazi bravúr.
A gegparádé Hero esküvői készülődésével folytatódik. Hero libeg be esküvői fehérben, a ruháján elöl hatalmas masni. A színpadon hátul hanyagul bekészített díszletelemek mégis az előadáshoz tartoznak, és a műanyag kacsaúsztató pillanatok alatt pálmafás, homokos tengerparti fövennyé, a színpad puha pázsittá alakul. Édes melódia szól Elvis stílusában, majd a szín lassan elsötétül, és hatalmas, vörösen izzó napkorong jelenik meg a horizonton. A giccs maga. A túlrajzoltság szavak és színészek nélkül is kételyeket ébreszt az esküvő kimenetelét illetően.

A ceremónián a feketét viselő Don Johnon és a talán a női függetlenséget gyászoló Beatricén kívül mindenki fehérben feszít: az örömapán fehér szmoking, ing nélkül - szaténgallér keretezi szőrös mellkasát, Claudio gigolóbb egy gigolónál. Ebben a nagyon pontosan felépített és kiszámított jelenetben a giccses boldogság, ha lehet, tovább fokozódik. Kételynek semmi nyoma senki arcán, a közönség a násznéppel mulat - annál meglepőbb a szakítás az oltár előtt. Dermedt csönd a nézőtéren. Az alakítás olyan hiteles, hogy még a darabot ismerők is meglepődnek. Teljes a megaláztatás. A tini csinibabából egy pillanat alatt felnövő Hero a színpad elé zuhan, erre feljön a fény. Az előadást indító koporsós tréfa most nyer mélyebb értelmet.

A fájdalom Beatricéből szomorú bohócot varázsol. Christiane von Poelnitz szeméből az ajka vonaláig lecsorgó fekete festék végigfesti az arcát. Nagyon különös időzítés a szerelmi egymásra találásra, de annál hitelesebb: Beatricéről, Benedekről lehull a felvett póz, sebzetten, csupasz lélekkel közelítenek egymáshoz. Ez a lelki lemeztelenedés Beatrice immár szabadjára engedett indulatait még ijesztőbbé teszi: a vérszomjas düh, ahogy a földszinti nézőtéri járásokban a színpadon álló Benedek felé meg-meglódulva Hero meggyalázóinak a fejét követeli, nagytragédiába illő. Az apa fájdalma, amely szó szerint fákat csavar ki (Leonato fel is dönt egy pálmafát) eltörpül az övéhez képest. A rendezés világossá teszi, hogy többről van szó egy családi tragédiánál: a nőiségen esett gyalázat. Beatrice ezt képviseli: nemcsak harcos amazonként. Pillanatnyi ellágyulásai sebezhetőségéről árulkodnak - von Poelnitz az érzelmek hihetetlenül széles skáláján mozog. Emocionális gazdagsága Benedek karakterét is gazdagítja. Vívódása a szeretett, és egyre jobban megszeretett nő követelése (pusztuljon Claudio!) és a male bonding között nagyszabású figurává teszik az örök outsidert. Beatrice mellett igen, a barátgyilkosság mellett mégsem tud elköteleződni: dühe elillan, és fájdalmasan összeborulnak Claudióval.

Olyan ez, mint a Patkányfogó meséje. Beatrice érzelmei Benedek érzelmeinek generátorává váltak, akinek a fájdalma és dühe Claudióban is emóciókat ébreszt. Az üres jampec épp Benedek megbocsátó gesztusa révén méri fel tettei súlyát, és szembesül lelkiismeretével. Bosse értelmezésében ez az arany komédia "fejlődésdráma" lesz.

A jellemfejlődés és érzelmi egymásra találás immár lehetővé teszik a kettős esküvőt. Benedek eltökélten ismételgeti: Meg akarok nősülni - majd a közönséghez fordulva elismeri: "Mensch ist ein schwindlicht Ding." Megdöbbentő. Ez az emblematikus mondat, amely az egész Shakespeare-ciklus szlogenje és óriásplakátokon köszön rám szerte a városban, ugyanis a Lear királyból való: maga Lear mondja a III. felvonás 4. jelenetében, a viharban Kentnek és a Bolondnak. Vörösmarty fordítása, bár stílusában nem adja vissza a bécsi előadás modern hangulatát, világossá teszi, mi indokolja e dramaturgiai kölcsönzést:

"Neked is jobb volna sírodban lenned, mint födetlen testeddel kiállanod az egek haragjának. Nem több az ember, mint ez? Nézd meg őt jól: te nem tartozol a bogárnak selyemért, az állatnak bundáért, a juhnak gyapjúért, s illatszerért a macskának. Hah, három közőlünk álzott. Te maga a lény vagy. A föl nem szerelt ember nem több mint ilyen szegény, meztelen villás állat, mint te vagy."

A rendezői-dramaturgi gesztus azonban nem ennyire didaktikus. A hanyag eleganciával bedobott intertext csak egy megkezdett félmondat marad, és a közönség körében valószínűleg nem is tudatosul. Mégis. Tovább mélyíti a darab elején kiállított koporsók keltette asszociációkat, miközben Benedek döntésének is súlyt ad: végső soron egy mániásan független férfi hajtja a házasság igájába ondolált fejét. A tragikus felhangok ellenpontozására közben újra felcsendül az édes elvisi melódia, miközben a műszak elbontja a beachet, a Don John végül sikertelen vízbefojtására szolgáló medencét (amely így a Herceg öccsének megtisztulását ígéri) és lassan az egész díszletet. Az általános összeölelkezésben a Herceg a közönséggel kokettál, míg az immár csupasz színpadon feláll a tapsrend. Utolsó utáni pillanat ez a lánykérésre - és a boldogító igenre: Benedek és Beatrice csókjára felzengő taps egyszerre a boldog végkifejlet és az előadás ünneplése.

Premier: 2006. december 8.
Az előadás adatai a színház honlapján