A kritikusok egyenesen az új Taxisofőrként ünneplik a You Were Never Really Here-t, és habár a hasonlat némileg túlzó, sérült lelkű férfihőse révén áll a párhuzam. Noha a Nicolas Winding Refn-féle Drive is idekívánkozhat, mégis, a skót Lynne Ramsay negyedik játékfilmje (korábban olyan remekbe szabott rövideket hozott tető alá, mint a Kis halálok, Naplopás és a Gázos) önmagában létező, szinguláris darab. Hipnotikus erejű bosszúdráma született Jonathan Ames 2013-es kisregényének celluloid-változatából – ahogy a Patkányfogó a brit kitchen sink dramát, a Morvern Callar a szexuális ébredésről szóló mozikat vagy a Beszélnünk kell Kevinről a személyiséghorrort, úgy az új Ramsay-mozi is egy újabb zsánert ír felül. Lírai-asszociatív bűndrámája azonban tovább is görgeti a rendezőnő kedvenc témáit: ezúttal is kapunk traumatizált gyermek- és felnőtt karaktereket, valamint a férfi és női tekintetről, hovatovább, a maszkulinitás válságáról is érzékletes tanulmányt kapunk.

Lynne Ramsay: You Were Never Really Here

Joe, az idős édesanyjával élő korábban tengerészgyalogos és FBI-ügynök verőember belső utazása ez, Ramsay a pszichéjében, lelkében dúló viharokat ismét rendkívül erős vizualitású képekkel érzékelteti. A You Were Never Really Here akusztikája ugyancsak lebilincselő, ugyancsak az antihősben lüktető indulatok jelölője – igaz, ha Joe érzékeny oldalát kell ábrázolnia, a direktornő a csendes, poétikus perceket is kifinomultan jeleníti meg, például egy víz alatti temetésszcénában. Mégis, a film leginkább intenzív, szikár, nyers bűnthriller, New York aljas utcáit szabályosan új dimenzióba röpítik az audiovizuális megoldások, amelyek gyerekkori és felnőttkori traumákat olvasztanak egybe Joe jelenének szürke monotóniájával. Ramsay cselekménye két sérült gyermek feloldozássztorija is: Joe egy szenátor elrabolt, szexmunkára bocsátott kislánya, Nina megmentésével jut ki önnön poklából, míg a kislány – aki nagyon is önállósul – tagbaszakadt, szintén mentálisan tépázott pótapja oldalán verekszi ki magát a legsötétebb feneketlenségből. Záróképe éppen ezt a szabadságérzetet sugallja: a szereplők háta mögötti sárgásfehér kulissza és az utolsó mondat („Gyönyörű nap a mai.”) nyomatékosan a trauma lebírását, a gyógyulást helyezi centrumba.

Fatih Akin: In the Fade

Fatih Akin izgalmasan nyitó, majd egyre sablonosabbá váló In the Fade-je bosszúálló hősnőt mozgat. A német-török rendező próbál ugyan valamit mondani a hamburgi atrocitásokról, neonácizmusról, gyászról, próbálkozását azonban elnyeli a játékidőt mind jobban uraló melodrámai hangvétel. Katja, a bombázásban családját vesztett nő kálváriáját az érdekes családi drámán túl thrillerbe illő tárgyalótermi narratíva is színesíti, ám az utolsó etap (a film három fejezetre osztott) lassúsága, enerváltsága láttán feltűnőek a mozi gyermekbetegségei. A végére nem teljesen érthető, Katja miért úgy áll bosszút, ahogy, csupán egy ráérősen vánszorgó, de igazából semmire ki nem futó drámát ad ki a kezei alól a korábbi, zseniális Fallal szemben rendezője.

Képek forrása: Festival de Cannes

Borító és lead : Fatih Akin: In the Fade

Főoldal: Lynne Ramsay: You Were Never Really Here