Jacqueline Kennedy nagynénje, és annak lánya a nagypolitikától elvonultan élnek kettesben, vidéken, egy tragikus állapotú lakásban: tizenkét macskájuk mellett a környék mosómedvéi is gyakran látogatják az épületben sűrűn előforduló szemétkupacokat. A két nőt azonban ez nem igazán zavarja. Mindebben az igazi tragédia, hogy valóban megtörtént, ahogyan arról a Maysles testvérek 1975-ben készült dokumentumfilmje tanúskodik.

Az RS9 színház Vallai kertjében elhelyezett színházi szemét ehhez képest visszafogott, ráadául meglehetősen egyoldalúan elhelyezett mennyiség: nagy része a hetvenes éveiben járó anya, Edith Ewing Bouvier Beale - ismertebb nevén Big Edie - ágya körül van szétszórva a színpad bal oldalán, míg a jobb oldali ágy - amely az ötvenes lányé, Little Edie-é - környéke jóval tisztább és rendezettebb. Ám ahelyett, hogy beleszaladnánk  az alapanyag okán realistának sejtett értelmezés zsákutcáiba, szögezzük le: ez az elrendezés egy szimbolikus előadás jó döntése.

Az előadás ugyanis a leginkább a két nő kapcsolatára koncentrál, amelyhez hasznos a környezet stilizálása. A szűkebb térben csak még súlyosabbnak hatnak azok a kimondott szavak, amelyeket Big Edie vág a lánya fejéhez. Little Edie soha nem tudott a saját lábára állni, anyja - meglehetősen vádló hangnemű - magyarázata szerint azért, mert korábban sorban hajtotta el a gazdag kérőket. Aki ennek hallatán súlyos önsorsrontásra gyanakszik, nem téved. A gyanú akkor igazolódik be, amikor az anyáról kiderül, hogy remekül énekel, a lányról pedig, hogy nagyszerűen táncol. Ezekkel a képességekkel mindkettejük többet érdemelne, ők azonban inkább egymást vigasztalják, miközben fokozatosan betegszenek bele ebbe a furcsa vidéki semmittevésbe. Erre az állapotra kettejük közül inkább a lány reflektál, ami talán abból is fakad, hogy koránál fogva még mindig több esélye van kiteljesedni. Tisztábban lát az anyjánál, ahogyan az ágya környéke is rendezettebb.

Mindez nem működne, ha a két színésznő nem lenne együtt és külön-külön is nagyszerű. Pedig nem könnyű a helyzetük, tekintve, hogy valódi koruknál jóval idősebb figurákat játszanak. Ez azonban mintha nem jelentene nekik akadályt. Olyan minőséget látunk, ami azzal együtt is sajátos, hogy a jelmezekkel igyekeztek a lehető leghasonlatosabbá válni eredeti, dokumentumfilm-béli megfelelőikhez, és a mondatok nagy részét is szó szerint emelték át. Levkó Esztella mint Big Edie olyan csodálatosan bánik a hangjával, hogy amikor énekelni kezd, elhiszem neki, hogy most valami olyat hallunk, ami egy eddig a nagyvilág elől eltitkolt, a maga részéről mégis alaposan kiismert és kiérlelt képessége. Balogh Orsolya játéka pedig úgy simul mindehhez, ahogyan a bizonytalan, de gondolkodó lány a határozott anyához. Kettejük alakításában az anya nem egyértelműen rossz, ahogyan a lány sem egyértelműen jó. Sajátosan intim kapcsolatot látunk, amelyben a kétségekkel együtt is rengeteg szeretet van.

Alapvetően van abban valami megdöbbentő, ha egy színházi előadás egy dokumentumfilmből indul ki, különösen ha annyira filmhűen hozza az anyagot, mint a Szürke kertek. Érdekes paradoxon, hogy egy olyan történetből, mint amilyen a Grey Gardens valóban megtörtént esete, hogyan lehet egy ennyire jó érzékkel összerakott módon szimbolikus előadást létrehozni.

Szürke kertek

Az 1975-ös Grey Gardens című dokumentumfilm színpadi adaptációja.

Szereplők:
Balogh Orsolya: Little Edie
Levkó Esztella: Big Edie
Jerry: Kovács Dániel

Díszlet: Fekete Anna
Stylist: Gajárszky Szilvia
Jelmez: Gazdag Hajnalka

Rendezők: Balogh Orsolya és Levkó Esztella

Bemutató: 2017. február 10.

RS9 Színház

Fotók: Dobra Anett