Az orgonaátirat műfaja vélhetőleg egyidős magával a hangszerrel. Az sem teljesen szokatlan, hogy az orgonaművész képzett zongorista is legyen, s mindkét minőségben pódiumra lépjen. Király Csaba azzal tette valóban különlegessé a koncertjét, hogy egymás után játszotta J. S. Bach g-moll fantázia és fúgáját, majd Liszt B-A-C-H prelúdium/fantázia és fúga című darabját - zongorán és orgonán, a közvetlen összevetés lehetőségét kínálva fel. Az ötletet amúgy a Hungaroton egy-egy zeneszerző saját átiratait bemutató "Janus" sorozatában félig-meddig már kiaknázta, a MÜPÁban azonban az élő előadásnak és a Liszttől egy lépéssel vissza, illetve előre mozduló műsornak köszönhetően lényegesen többet kaptunk.

A hangverseny műsorfüzetében Veres Bálint aggodalmas érzékenységgel boncolgatta az átirat felvetette hermeneutikai kérdéseket (átirat és újraírás, újraértelmezés, hűség stb), s tért ki arra, hogy miért és miként érdemes egymás után hallgatni az eredetit és a parafrázist. Az elméleti megközelítésen túl adódott még egy szempont: az egymás után elhangzó átiratok nem utolsó sorban azt a célt szolgálták, hogy egy sokoldalú művészt minél több oldalról vehessünk szemügyre.

Király Csaba játékában a legfeltűnőbb (ami csak a MÜPÁ-éhoz hasonló, látványosan a színpad közepére helyezett orgona-játszóasztal mellett tűnik fel) az, hogy úgy orgonál, mintha zongorázna. Iszapbirkózásra emlékeztető, teátrális mozdulatai legalábbis érthetetlenek, hiszen a test- és karsúly dinamikája csak a zongorán alakul át differenciált hangindítássá és hangerővé; a hangszerek királynőjénél a billentyűlenyomás hosszúsága (és még jónéhány trükk) mellett mindenekelőtt a regisztrálás a döntő. Király Csaba azonban nem élt túl sok hangszínnel, és azokat szinte mindig erőből, néhol dühvel, már-már eszelősen hajszolta - ugyanígy a zongorán is. A második B-A-C-H fúga végén a művész láthatóan extázisban élvezte az akusztikus vihart. Volt-e vajon síp vagy húr, amely nem izzadt meg e maratoni tour de force alatt? Szegény Beethovent már rég süketséggel vádolták volna meg - feleennyi hang után. Mindenesetre kevésbé végletes befejezés is bőven hatásos lett volna, ha és amennyiben nem kezdi Király a kódabeli fokozást túl korán. Persze kétségtelen tény, hogy a Liszt-darabokban nem kevés barbárság rejlik...

<object width="425" height="355"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/72YMAjZKaoU"></param><param name="wmode" value="transparent"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/72YMAjZKaoU" type="application/x-shockwave-flash" wmode="transparent" width="425" height="355"></embed></object>

A második félidőben egészen más oldalát mutatta be Király Csaba. "Saját" művében, a nagyzenekarra komponált Les Préludes (prelúdiumok!) két kézzel és lábbal történő előadásában technikailag is kellően nagy feladatot adott saját végletes természetének. Mint Veres írja, "a Les Préludes-höz készített átdolgozás az orgona olyan színgazdagságával és dinamikai lehetőségeivel képes újjáteremteni a művet, ami Liszt számára még nem állt rendelkezésre" (mármint a korabeli orgonákon). A szimfonikus költemény csatajelenetei, fanfárjai és harsány színei valóban jól illenek a későromantikus koncertorgonához, s a javarészt zenekari hangszerek után elnevezett regiszterek Király Csaba átiratában, "eredeti" szólamukat szólaltatva parádés hatást gyakoroltak a hallgatóságra. Annyi előadói önkényt azért megengedett magának Király, hogy ne csupán hangszerelésnek tűnjön előadása. Azt viszont nem tudom, hogy a MÜPA-béli orgona diszpozíciója (regiszter-palettája) vagy a művész a ludas, de az eredeti Liszt-darabban fontos szerepet játszó mélyvonós hangzás sehogyan sem akart potensen megszólalni.

A szimfonikus orgonálás bravúrja után hatalmas kontraszt következett: a g-moll fantázia és fúgában Király Csaba a szolid zongorázást mutatta be. Szabályosan ült, nem "iszapbirkózott", a motorikus részeket faksznimentesen és technikailag igen korrektül játszotta, s előadásából a halk, elegáns, könnyed, sőt humoros és derűs árnyalatok sem hiányoztak. Stílusos és ízléses Bach-interpretációjából csak az ismételten túlfokozott lezárás lógott ki.

<object width="425" height="355"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/nqCEhmqsSnY"></param><param name="wmode" value="transparent"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/nqCEhmqsSnY" type="application/x-shockwave-flash" wmode="transparent" width="425" height="355"></embed></object>

Zárószámként a Fassang Lászlóval közösen előadott Haláltánc kiváló választás volt. A darab tulajdonképpen egy zongoraverseny, amelyet Liszt a Dies irae témájára, monumentális variációsorozatként írt meg, s amelyben a zongorát szinte ütőshangszerként kezeli (lásd fenti videó). A zongoraszólam ezúttal tényleg Király Csaba testére szabott volt: itt aztán indokolt volt fortissimo marcato játszani és vad technikát csillogtatni (amit később a második ráadásként játszott Joplin-egyvelegben bárzongorista-stílusban is megtett!). A hallottakra mindenesetre a Hammerklavier vagy az Allegro barbaro cím is kiválóan illett volna…

Miközben Király Csaba a zongorát aprította, Fassang László csodát művelt: először is szokott érzékenységével kísérte öntörvényű partnerét, másodsorban pedig különösen színes kíséretet csalt elő az orgonából (a zenekari szólamokat ő maga írta át orgonára 2006-ban, azóta másodszor hallható ez a duó). A hol reneszánsz, hol egészen orffikus (értsd: Orff-i) hangzásvilág üdítően hatott annyi principál és tutti után. A két hangszer pedig olyan szimbiózisban szólt, amiről a korábbi átiratok legföljebb csak álmodhattak. Bravo Fassang, bravo Király: együtt csaknem kitesznek egy Lisztet!

Tanulság: Király Csaba - elég csak a pályafutásán végigtekinteni - elsősorban zongorista; s az orgona vélhetőleg a zongorán elérhetetlen totális (szimfonikus) hangzás utáni vágy miatt játszik fontos szerepet élet(műv)ében. Ami pedig a tükörszerkezetű műsortervet illeti: vajon nem éppen azért volt nagyobb élmény a Lés Préludes és a Haláltánc, mert ezek előtt/után nem hallottuk az "eredetit"?