Azon túl, hogy rendkívül nagyra becsülöm a PFZ-t, a programmal nem is nagyon foglalkoztam: még meg is kérdezte tőlem koncert előtt egy ismerősöm, hogy mi lesz műsoron, s bevallom nem nagyon tudtam válaszolni neki.

A Müpa, ahogyan az már a PFZ koncerteken lenni szokott, meglehetősen telve van: egy-két fiatal, középkorú, s jónéhány idősebb, többnyire csoportban vagy legalábbis párban. Mögöttem idősebbek ülnek és viszonylag hangosan csevegnek a műsor előtt.

Az idősebb úr, legalábbis a hangjáról ítélve nem kifejezetten zeneértő, inkább szorgos, ha nem éppen lelkes műélvezőnek tűnik: megjegyzi, hogy jobban odafigyelhetnének a közönségre, mert a koncert végefelé ő el szokott fáradni, érdemes volna könnyedebb és/vagy élvezetesebb muzsikát játszani lezárásnak. 

Bár nem szoktam a közönség beszédtémáiról beszámolni, utóbbi megjegyzést én is több kritikámhoz csatoltam, s ezúttal is az történt, ami szinte mindig: ragyogó kezdés, majd kiváló szólistával hihetetlen magasságokba emelkedik a hangulat, hogy aztán a szünet utáni részben leüljön, legalábbis annyira, hogy az ember a végét, leginkább azonban az újabb előadás zseniális kezdetét várja - először az órára, majd napokkal később a naptárára pillantva egyre gyakrabban.

De visszatérve a koncert elejéhez, bár nem sokat vártam a Beethoven-előadástól, a PFZ nem csak rendkívül, sőt figyelemfelhívóan jól játszik, ezúttal tele van kifejezéssel és érzéssel - ahogy megfogalmazom magamban, kifejezetten romantikus előadást hallunk.

Aztán a következő, Elgar-darab előtt feljön a színpadra egy kedves, fiatal teremtmény és helyezkedik a gordonkával a kezében. Vass András, a karmester, akiről még nem esett szó, ezúttal is pontosan kiméri a kezdést: megvárja, hogy a közönség morajlása elülepedjen, hogy a zenészek, különösen pedig a szólista készen álljon.

S kénytelen vagyok újra belátni, hogy a zenekritikusnak nem lehetnek előítéletei. Különösen nem olyan értelemben, hogy “én már mindent láttam”. Annak ellenére, hogy jó néhány és valóban kivételesen nagyszerű csellistát hallottam, ezúttal Hecker játéka arra figyelmeztet, hogy mindig van új a nap alatt.

Az Elgar-darab egyébként nagyon kifejező, érzelmes, a feleség halálát (és a művészi pálya ezutáni összeomlását) sugallja, de ahogy Marie-Elisabeth játszik, az egész egyszerűen elbűvölő. A darabban van néhány kifejezetten virtuóz rész, ám ezt csak tudja, és nem hallja a hallgató. Egekbe emelkedő és mélységekbe süllyedő dallamokat hall és végtelen szomorúságot, a hihetetlenül gyors futamok pedig játékos díszítésként “lapulnak”, észrevétlenül a fogásváltások között. S Hecker - nem tudom másként mondani - nagyon-nagyon erős kifejezőerővel játszik.

Hallottam már néhány igazán zseniális gordonkást, de most meghökkentem: ami virtuóz a játékban, ami nehéz, energiát és figyelmet követelő, az csak lágyan, finoman és áttetszően jelenik meg, mintha az egyébként csinos játékosnak nem lenne teste, a lelkéből áradnának a hangok. A technika egyszerűen tökéletes, a helyén van, de nem ez a lényeg, hanem a mérhetetlenül mély kifejezőerő.

Ezután jött a szünet, majd, ugyan Vass András vezénylésével rendkívül jól játszott a PFZ, ráadásul Rahmanyinov is a kedvenceim közé tartozik, a fejem lassan-lassan bukdácsol lefelé és folyamatosan a szunyókálással küzdök.

Nagyon sok hasonló koncertet hallottam a PFZ-től: ahogy “a húrok közé csapnak” felizzik a levegő, aztán színre lép valami élő legenda és a zseniális szólista hátterében a PFZ jól végzi a dolgát, hiszen amit a sztár csinál, az egyszerűen hihetetlen. Aztán jön a szünet, majd valami hosszú, néha bonyolult, néha túl ismerős, de mindenképpen fárasztó darab. S az összkép kiváló, mert bár a zenekar rendkívül jó, ám a szólista teljesítménye után szóhoz jutni is alig lehet.

Megismétlem a mögöttem ülő, idősebb férfi panaszát: a koncertek első fele hihetetlenül jó - és pont ez az, ami miatt a második rész kissé unalmas volta miatt sem panaszkodunk. És belátom, hogy egy zseniális szóló és egy elgondolkodtató szünet után nehéz valami újat mondani, de valamiféle megoldást kellene találniuk a záró unalomra. (Ki tudja, talán a csúcspontot lehetne a szünet utánra hagyni, s csak egy igazán rövid darab a végső zárásra - nem tudom.)

Ezúttal is kiválóan játszott a PFZ és a szólista, Marie-Elisabeth Hecker elbávölt. És nem haragszom a végén szunyókálásba hajó fejekért, csak annyit mondok, hogy kiváló, elbűvölő, csodálatos meg minden - mégis lehetne egy picit még jobb a műsor.

A műsoron:

Budapesti Tavaszi Fesztivál

2017. május 5.

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Marie és Elgar

Ludwig van Beethoven: Fidelio-nyitány

Edward Elgar: e-moll gordonkaverseny

Szergej Rahmanyinov: II. (e-moll) szimfónia

Marie-Elisabeth Hecker - gordonka

Vezényel: Vass András

Ludwig van Beethoven: Fidelio-nyitány

A bécsi Theater an der Wien megbízásából Ludwig van Beethoven (1770-1827) először 1804-ben kezdett el dolgozni a Leonóra (később Fidelio) című operáján, és következő év tavaszára el is készült a művel. A darab nyitányát azonban már a bemutató előtt jelentősen átdolgozta. Emiatt az 1805. novemberi premieren a mű a manapság II. Leonóra-nyitányként ismert változattal kezdődött, de miután nem aratott sikert, a zeneszerző ismét hozzányúlt a zenei anyaghoz, és készített egy tematikáját tekintve hasonló, hangvételében mégis sokkal drámaibb harmadik változatot is (III. Leonóra-nyitány). Sőt nyolc évvel később, 1814-ben Beethoven újabb változtatásokat eszközölt, ez a könnyedebb hangvételű verzió az, amelyet a zenetörténészek ténylegesen Fidelio-nyitánynak neveznek. Az utókor számára ugyanakkor a kompozíciós szempontból legjelentősebb harmadik verzió vált igazán ismertté, amelyet gyakorta emlegetnek az overture 19. században önálló műfajjá érő, romantikus formájának egyik legfontosabb kiindulópontjaként is. A mai dalszínházak a Fidelio előadásakor rendkszerint mindkét nyitánynak helyet szorítanak (a negyedik változatnak az első, míg a harmadiknak a második felvonás felvezetőjeként), de zenekari hangversenyek felvezetőjeként mindkét változat gyakorta felbukkan koncerttermekben is.

Edweard Elgar: e-moll gordonkaverseny

Edward Elgar (1857-1934) stílusának alapvető jellemzője, hogy műveiben nagy szerepet játszik a szülőföldje, Anglia zenei hagyományaiból nyert inspiráció. A gordonkaverseny a zeneszerző egyik leginkább megrázó műve, 1919-ben keletkezett, ezért szokás egyfajta háborús rekviemként emlegetni. A mű valóban bővelkedik a drámai gesztusokban, személyes hangvétele azonban nem köthető kizárólag a világháborúhoz, hanem magánéleti tragédiát is tükröz.

A versenymű 1919-es Queen’s Hall-beli bemutatója az utolsó olyan ősbemutató volt, melyen Elgar hosszabb ideje gyengélkedő felsége, Alice még részt tudott venni, sőt ez Elgar utolsó jelentős műve: felesége 1920-ban bekövetkezett halála törést okozott a zeneszerző pályájában, aki a tragédia hatására felhagyott az alkotással.

A négytételes versenymű felépítésében meglepő fordulatok kaptak helyet. Szokatlan megoldás például a művet nyitó lassú bevezetőben (Adagio - Moderato) a gordonka recitativója, melynek elhangzása közben a lírai főtéma szinte észrevétlenül úszik be a brácsák szólamában. A második tétel (Lento - Allegro molto) szintén lassú bevezetés után jellegzetes scherzo-hangvétellel folytatótidk, a futamok és apró hangjegyértékek érthető kijátszása nagy virtuozitást kíván meg a szólistától. A harmadik tétel (Adagio) panaszosan áradó dallamossága alapvetően szemlélődő, ugyanakkor mégis szenvedélyes légkört teremt. A drámai feszültség a fináléban (Allegro - Moderato - Allegro ma non troppo) oldódik fel. A rövid bevezetőt követően elszánt, dacos karakterű zenei anyag kerül a középpontba, a tétel életerős sodrása hirtelen szakad félbe.

Szergej Rahmanyinov: II. (e-moll) szimfónia

Az orosz későromantika talán utolsó képviselőjeként Szergej Rahmanyinov (1973-1943) műveinek hangját nagymértékben meghatározza Nyikolaj Riszkij-Korszakov és Pjotr Iljics Csajkovsszkij művészete. Stílusa mégis egyből felismerhető, melyet a líraiság, az expreszzivitás és a gondosan kikevert hangszerelés jellemez.

Rahmanyinov 1906-tól kezdve évről-évre rendszeresen elhagyta Oroszországot, és családjával néhány hónapot Drezdában töltött. A szász fővárosban kezdte meg II. (e-moll) szimfóniájának munkálatait is, melyet 1907-ben már be is fejezett. A nagyszabású mű első verziója, melyet manapság a leggyakrabban játszanak, körülbelül egy órát tölt ki. A kompozícióban Rahmanyinov érett szimfonikus stílusának teljes fegyvertára felsorakozik. A közel húsz perces első tétel érdekessége a sok apró mozaikból összeálló nagyforma kialakulásának izgalmas folyamata. A táncos karakterű, könnyed második tételben a zeneszerző ötletgazdag hangszerelése figyelemreméltó. A szinte végtelen hosszúsága ellenére is gondosan vezetett, lírai dallamalkotásban rejlik a harmadik tétel ereje. Szonátaformájú finálé zárja a kompozíciót.

(A műsorismertetőt írta: Ignácz Ádám - a szerk.)

Marie-Elisabeth Hecker a 2005-ben Párizsban megrendezett Rosztopovics versenyen elért, szenzációs sikerével nemzetközi áttörést ért el, hiszen az első olyan résztvevő volt a verseny történetében, aki az első díjon felül két különdíjat is nyert. Azóta Hecker lett generációjának egyik legkeresettebb szólistája és kamarazenésze, mély érzésű kifejezésmódjáról és a cselló iránti természetes affinitásáról vált ismertté, ahogy a Die Zeit írt róla: játéka “szívszaggatóan szomorú és ösztönösen gyönyörű”. Hecker 1987-ben született Robert Schumann szülővárosában, Zwickauban. Ötéves korában kezdett csellón tanulni Peter Bruns növendékeként. Heinrich Schiffnél folytatta tanulmányait, majd ezt követően neves személyek mesterkurzusain vett részt. Korán érkezett az elismerésű. 12 évesen megnyerte a fontos németországi Jugend musiziert versenyt, majd következett a 2001-ben megrendezett Dorzauer Competition különdíja és a Borletti-Buitoni Trust Award 2009-ben. A művésznő a Kronberg Academy támogatását élvezi. Pályafutásának fénypontjai közé tartoznak fellépései a legismertebb zenekarokkal, köztük a BBC Szimfonikus Zenekar, a berlini Deutsches Sinfonieorchester, a Drezdai Filharmonikus Zenekar, a Filarmonica della Scala, a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenkara, a lipcsei Gewandhaus Zenekar, vagy az Izraeli Filharmonikus zenekar.

Vass András 1979-ben Marosvásárhelyen született. Zenei tanulmányait szülővárosában kezdte, 1997-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum zongora szakán mint az évfolyam legjobb diákja, majd 1999-től a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem karmesterképző szakán Lukács Ervin és Gál Tamás tanítványa volt. 2004-ben kitüntetéssel diplomázott. Még egyetemi hallgatóként több magyar és román szimfonikus zenekart vezényelt. A 2005/2006. évadban Fischer Iván asszisztenseként dolgozott a Budapesti Fesztiválzenekarnál, 2009 őszétől a Pannon Filharmonikusok karmestere. Az egyesült államokbeli California Artists Management exkluzív művésze. 2014-ben jelent meg lemezen Schubert A halál és a lányka című vonósnégyesének Vass András által írt szimfonikus zenekari átirata. Művészeti vezetésével alakult meg a 2015/2016-os évadban a Pannon Filharmonikusok Fesztiválkórusa.