Ha az irónia fogyasztható, amint arra Beke Zsolt a kötete címválasztásában rejlő kétértelműséggel fölhívja a figyelmet, akkor hangsúlyosan egy olyan retorikai alakzattal van dolgunk, amely - legalábbis e megállapítás intenciója szerint - nem, vagy kevéssé igényli az értelmező jelenlétét. Magyarán a fogyasztásával ki is merül a vele végrehajtható műveletek száma. (Más kérdés, hogy a metafora csak részben helytálló: a hurka ugyanis nem mindenki számára tartozik a fogyasztható vagy fogyasztandó ételek közé.)
A felvidéki irodalmár második önálló könyve azonban épp arra vállalkozik, hogy a fogyaszthatóság feltételeit az értelmezéssel kösse össze. És ezen a ponton alighanem búcsút is inthetünk a cím étkezésre vonatkozó jelentésének, hogy továbblépjünk a hurok metaforája felé. Bár a tanulmányokat és kritikákat fölvonultató kötet csak nagyon érintőlegesen tér ki az irónia mint alakzat értelmezhetőségére valamint ennek történetére, az elemzések módszertana körvonalazni engedi az irónia visszacsatoláson, megkerülésen, áthajláson és hasonló "mozgásokon" keresztül képződő jelenlétének interpretációs lehetőségeit. Olyan, egybegyűjtött írásokat - szinte kizárólag esettanulmányokat, műkritikákat - olvashatunk, amelyek tárgyuk elemzésével mutatnak rá az irónia és más, vele kapcsolatos trópusok, alakzatok poétikai alapjaira, miközben fény derül arra is, hogy a szövegek beszélőjének magához a szövegek tárgyához való viszonya nem mindig kizárólagosan igenlő. Legtöbbször persze mégis, ily módon a szerző a konstruktív kritika feltételeit ugyancsak megteremti, alkalmasint viszont a választott témák illetve a segítségül hívott elméleti munkák dialógusa éppen azért lesz csak részlegesen tervezhető, mert a párbeszédet létesítő irodalmár időről időre módosítja mind az iróniáról és más alakzatokról, mind a szöveg tárgyáról való szólás feltételeit. Éspedig úgy, hogy nem menti fel írásait a véleményalkotás kockázata alól (sem).

Beke Zsolt itt megjelent tanulmányainak és kritikáinak zöme egy bizonyos értelemben csak részlegesen feltérképezett terület, a felvidéki magyar líra és próza egy-egy kitüntetett vagy még éppen csak "tippelhető" hatástörténeti kifutással bíró darabját vizsgálja a fent említett szempont alapján. Munkáinak egy része azonban nagy nyomatékot fektet a vizualitás, pontosabban a vizuális költészet, illetőleg a performansz és a public art némely dilemmájára, legelsősorban pedig ezek médiumközi és öndefiníciós aspektusaira. Ennek során változatosnak mondható korpusszal dolgozik, vizsgálati terepe, jóllehet az értelmező igénye távol esik attól, hogy elemzéseiben, problémafelvetéseiben teljességre törekedjen, Babits Mihály versétől Papp Tibor vizuális-technikai szövegén keresztül a kortárs performance és művészettörténet bizonyos kérdéseiig terjed. Irónia és vizualitás azonban nem élesen szétváló területként, hanem együtt, sőt egymás hatását erősítő jelenlétként - vagy, amint a szerző jeltudományos érdeklődése folytán többször hangsúlyozza, "jel"-en létként - mutatkozik meg, hiszen "[m]egfigyelhető egyrészt az irónia feltűnése a nem verbális területeken, legyen szó akár a látvány szintjén megjelenő (»rontott«, mert sohasem identikus) ismétlésről vagy egyszerűen az adott művészeti tárgy látható elemeiben, azok közt működő trópusok, alakzatok játékáról. Másrészt pedig a műalkotás saját vizuális megjelenésének jellegére, illetve médiumára való reflektálása hord magában olyan lehetőségeket, mely az irónia megnyilvánulására ad alkalmat." (6-7.)

Ennek ellenére sem állítható, hogy Beke Zsolt írásainak előfeltevéseit kizárólag az iróniára történő reflexiók irányítanák. Már csak azért sem, mert a szövegek a történetiség olyan indexeivel egyaránt dolgoznak - a későmodern és a posztmodern irodalom korszakküszöbe kiemelten is foglalkoztatja a szerzőt -, amelyek még ennél is általánosabb hermeneutikai és narratológiai problémák föltérképezésében teszik érdekeltté az elemzőt. Talán éppen ez az oka annak, hogy a kötet első felét kitevő, hagyományosan verbálisnak nevezhető líra és próza - Hizsnyai Zoltán, Parti Nagy Lajos, Tőzsér Árpád vagy Vida Gergely, Farnbauer Gábor vagy Norbert György munkáinak - bemutatása, értelmezése kevésbé tűnik motiváltnak, mint az ezt követő, a már említett Babits- vagy Papp Tibor-költészetet, valamint performance-okat és a public artot taglaló interpretációk. A jelelméleti kérdések konkrét rávetítése a verbális és vizuális elemeket úgyszintén felmutató művekre produktívabb és elméletileg rétegzettebb, továbbá argumentáltabb és izgalmasabb értelmezéseket eredményeznek. Ami azért is nagyon fontos, mert jóllehet ma már a modernség művészetének mind a klasszikus, mind az avantgárd vonala szélesebb recepcióval és hatástörténettel bír, életképessége az aktív értelmezői munkával csak nőhet. Ehhez kínál támpontokat Beke Zsolt kötete, amint abból is kiveszi a részét, hogy némely, kevésbé a központban lévő, ámde igen tehetséges alkotó művészetével egyaránt számol.