Taika Waititi rendező legutóbb a Hétköznapi vámpírok című remekbe szabott és rendkívül szórakoztató áldokujával lopta be magát minden filmrajongó szívébe, jelenleg pedig éppen Hollywoodban dolgozik, a Marvel Studiónak készíti a soronkövetkező Thor-filmet. Egy dolgot már biztosan tudunk az új-zélandi rendezőről: rendkívül jól áll neki a fantasztikum minden formája, legyen szó éles iróniával bemutatott örökéletű vérszívókról vagy egy nevelőszülőkhöz kerülő, kövér maori kisfiú kalandjairól a ködlepte, új-zélandi erdőségben.

A fenti állítás némi magyarázatra szorul persze, hiszen ebben a történetben semmi szigorú értelemben vett természetfelettit nem találunk. Nincsenek sem vámpírok, sem szuperhősök, de még egy árva erdei tündér sem. A történet kezdetén megismerjük Rickyt, akit a gyermekjólétis hivatalnoknő az árvaházból vadonatúj nevelőszüleihez, egy magasan fekvő, hegyi tanyára szállít. A szótlan, zárkózott, egykedvűnek tűnő kiskamaszról hamar megtudjuk, hogy terhelt a múltja, kisebb-nagyobb stikliket követett el, a gyermekjólétis szemmel látható élvezettel litániázza a bűneit. Az újdonsült nevelőanya, Bella azonban nem ijed meg a kihívástól, meleg szeretettel és gondosan előkészített szobával fogadja a kisfiút, aki bár az első éjszaka halált megvető bátorsággal megszökik, százötven méternél nemigen jut tovább. Még a ház közvetlen közelében elnyomja az álom, itt talál rá reggel Bella. Ám nincs harag, az asszony biztosítja Rickyt, hogy legközelebb is nyugodtan megszökhet, csak előbb ugyan reggelizzen már meg. Lassan kialakul a kötődés a gyerek és új mamája között, Ricky pedig felhagy a megszökéssel és barátságot köt Tupac-nek nevezett kutyájával. Egyedül Bella férjével, a különben ugyancsak terhelt múltú, szófukar, idősödő Hec-kel jönnek ki nehezen. Ám ahogy a dolgok kezdenek jóra fordulni, és Ricky is beleszokik a vidéki és a családi életbe egyaránt, Bella váratlanul meghal. Ez az esemény nagyot fordít a kisfiú sorsán, hiszen a gyermekjóléti szolgálatnak újra el kell bírálnia Ricky elhelyezését, s minden jel arra mutat, hogy a gyermeknevelés iránt amúgy sem elhivatott Hec-kel nem fogják egyedül hagyni: a kisfiúnak vissza kell mennie az intézetbe.

Ricky azonban mostanra annyira beleszokott a vad, erdőszéli létbe, hogy nem restelli túlélőfelszerelését összepakolva bevetni magát a buja erdőbe: ismét megszökik – immár a gyermekjóléti szolgálat képviselői elől. Hec bácsi természetesen hamar felkutatja a fiút, akinek jövőjével kapcsolatban heves vita alakul ki közöttük, ez pedig egy olyan balesethez vezet, amely hosszú időre az erdőbe kényszeríti a szokatlan párost. Időközben viszont mindkettejükre körözést adnak ki, és valóságos hajtóvadászat indul utánuk. Hec és Ricky az ellenük bevetett komoly rendőri erőkkel ellentétben kimondottan elemében van az őserdőben, s ők, a „vademberek” bátran küzdenek a végsőkig. A nagy kaland idővel szépen összekovácsolja őket, Ricky optimizusa és gyermeki könnyedsége pedig a mogorva Hec-re is jótékonyan hat.

A konfliktus csúcspontján és megoldásán sem találunk semmiféle csodás elemet, deus ex machinát, mégis az egész filmet átszövi az új-zélandi erdőség párás levegőjével vegyülő misztikum és csoda, mely az utánozhatatlan és semmihez sem fogható, őszinte és ártatlan gyermeki nézőpontból fakad. Ha olyasvalaki mesél el egy történetet, aki még valóban hisz a csodákban, a leghétköznapibb mese is megtelik fantasztikummal. Elbűvölő és szeretnivaló karakterek kalandjait követjük végig, a hangnem könnyed és bájos. A legjobb értelemben vett családi mozis hangulatot kapjuk a rendkívüli események hatására összekovácsolódó, különös páros klasszikus történetében. A téma azonban jobban meggondolva nagyon is komoly és húsbavágó – Waititi pedig tökéletesen megtalálja az egyensúlyt, hiszen a szórakoztató, bájos és gyakran kimondottan szellemdús humorral átszőtt történetben időről időre képes egy-egy felvillanásra érzékeltetni azokat a fontos problémákat, amelyeket tematizál. Az állami gondozásban nevelkedő gyerekek nehéz sorsa, a rendszer személytelen volta, működésének hiányosságai és az árvák ügyeiben eljáró hatósági személyek gyakran kifejezetten ellenséges viselkedése érintőlegesen mind megtalálható a filmben. A gyermekjólétis asszony, aki egyben a történet antagonistája, nyilvánvaló humorforrásként jelenik meg, karakterének élét elveszik a komikus túlzások, amellyel lefestik őt elénk, ám ha a vígjátéki hangnem elemeit lehámozzuk róla, a hatalom reprezentánsa egy riasztóan embertelen és gyerekellenes alak lesz. Ricky különben tisztában van a helyzetével, a családba érkezésekor pusztán azt a zárkózott, látszólag nemtörődöm attitűdöt hozza magával, amely az intézetben töltött idők alatt a túlélést jelentette a számára. Később pedig azért menekül az erdőbe, mert jól tudja, hogy őt már elérte az örökbeadható gyerekek legnagyobb veszélye, hiszen "túlkoros", egy kamasz gyereket a legritkább esetben fogad bárki a családjába, számára innentől nagykorúvá válásáig a "javító" szociokulturális elfekvője a kizárólagos perspektíva.

Mindezek a problémák a Vademberek hajszájában persze éppen csak felvillannak előttünk, nem kapnak túlzott súlyt, hiszen ennek a filmnek a célja az, hogy soha ne tűnjön el a mosoly a szánk sarkából. Szeretetteljes és friss humorával képes is ezt a vállalást beteljesíteni, s ahogy hőseinkkel együtt egyre mélyebbre hatolunk az őserdőbe, úgy hatalmasodik el a történeten végképp a mesei jelleg. Hec és Ricky érzelmi egymásra találása éppúgy a mese logikája mentén történik meg, ahogyan a kihaltnak vélt madár felbukkanása, vagy ahogyan a katonai erőkkel való "összecsapásig" eszkalálódó, heorikus küzdelem sem értelmezhető egy realista dráma keretein belül. A film csúcspontján végbemenő események kizárólag a legkisebb királyfi mindent lebíró elszántságának népmesei narratíváján belül fogadhatóak el valóságként. Mindez azonban semmit nem von le a Vademberek hajszájának érdemeiből, hiszen egy bájos és szerethető mese éppen olyan érvénnyel beszélhet el egy történetet, mint bármilyen rögrealista mélyfúrás a témában. Az előbbi éppen csak annyira könnyíti meg nekünk az ábrázolt valóságot, hogy a film után még sokáig megmaradjon az a mosoly az arcunkon.

Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople)

Magyarul beszélő, új-zélandi vígjáték, 101 perc, 2016

Rendező: Taika Waititi

Forgatókönyvíró: Taika Waititi

Operatőr: Lachlan Milne

Szereplők: Sam Neill, Julian Dennison, Rima Te Wiata

Forgalmazza a Pannonia Entertainment.

Premier: 2017. május 11.

Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!