A filmtörténet ismétli önmagát: Hollywood ma a hatvanas éveket idézi. Akárcsak fél évszázada, nagyromantikus történelmi és háborús, ill. mára jobbára fantasy és akciófilmes szuperprodukciók színezik a kínálatot. És ahogy a hatvanas évek eleje-közepére, úgy az elmúlt években is, egyre kevesebb izgalmat és különlegességet rejtenek ezek a filmek. Erre a konvencionálisabb hullámra próbált felülni az utóbbi évtizedben több szerzői filmes is, többek között Guy Ritchie. Az angol rendezőnagyság, az évezredforduló forradalmára most jutott el végleg Hollywoodba. A Blöff utáni kisebb alkotói válságából eleinte az alternatív filmezés keretein belül maradva próbált kitörni azáltal, hogy felszínes gengszterszatíráit drámaisággal töltötte meg (Revolver; Spíler). Az érezhető színvonalcsökkenés azonban arra sarkallta, hogy a megújulást máshol, a hollywoodiasabb filmezés világában keresse. Új korszakának elég hullámzó a színvonala, vannak gyengébb (Az U.N.C.L.E. embere) és jobban sikerült (Sherlock Holmes) darabjai. És egész biztosan a nemrég mozikba került Arthur király – A kard legendája a leginvenciózusabb, leglátványosabb kísérlet a rendező részéről, hogy stílusát megtartva betagozódjon a hollywoodi filmiparba.

Esetében a stílus megtartása két dolgot jelent. Az első és legfontosabb a parádés forgatókönyv. Amiről Guy Ritchie rögtön felismerhető, az a fordulatos történet, a karakterközpontúság és a szóviccekkel tarkított pergő dialógusok. A nem várt fordulat ugyan az Arthur királyból hiányzik, és ez kétségtelenül zavaró, a másik két összetevő viszont jól ellensúlyozza a kiszámíthatóságot. Ami a karaktereket illeti, Ritchie szemrebbenés nélkül átemelte korai filmjeinek világát a középkori Londonba. A kilencvenes évek angol gengszterfilmjeiből ismerős, leginkább futball szurkolókra emlékeztető plebejus figurák százával hemzsegnek a vásznon. Mintha a Blöff sajátosan brit gengsztereit látnánk. Nagyot kockáztatott ezzel a rendező: egyrészt könnyen belesétálhatott volna egy középszerű önismétlő filmbe, másrészt senki sem szereti, ha ősi mondavilágokat csak úgy önkényesen kifordítanak. A fiatal Guy Ritchie biztosan Monty Python módjára írta volna át Camelot történetét, ma már ezt csak részben merte meglépni. Váratlan végkifejlet híján inkább a karakterekre fókuszált. Főszereplőként Charlie Hunnam (Arthur) a tőle megszokott akcióhős karaktert igazította egy bordélyház főnökének figurájához. Hunnam ellenlábasa, Jude Law a Sherlock Holmes Watson doktorából vedlett át hideg, számító és agyafúrt trónbitorlóvá. A történet szerint, miután Arthur nagybátjya letaszította apját a trónról, Mózesként találták meg őt prostituáltak a Temzén. Londinium sikátoraiban és kocsmáiban cseperedett így a trónörökös, a Guy Ritchie-féle alapszituáció tehát adott.

A rendező más filmjeiben is rendre mitizálja vagány figuráit, egy ősi legenda adaptálása azonban még jobb alkalom, hogy ezt egy eleve mitikus közegben tegye. Itt mindenki hangzatos névvel és valamilyen különleges tulajdonsággal bír. A monda és a kilencvenes évek hősei találkoznak, egyszerre vannak jelen a tündékhez hasonlatos gyönyörű mágusnő (Astrid Berges-Frisbey) és a maffiózók (pl. maga David Beckham). Hova tovább, még egy távol-keleti harcművészeti iskola is feltűnik a város szélén. Zseniálisan keveredik a három egymástól távolinak tűnő világ, enélkül csak egy átlagos mestermunkát látnánk. Ez a keveredés visz életet Ritchie mozijába, de talán nem eleget. Az Arthur király színes karaktereket sorakoztat fel, ugyanakkor túl rövidre fogja a trónörökös próbatételeinek, fejlődéstörténetének kibontását. Pedig egy ilyen gazdag mítosz tökéletesen alkalmas arra, hogy a királlyá érés akadályait sokszínűen bemutassa. Ehhez képest mindössze néhány látomást és egy-egy rövid montázst látunk a megpróbáltatásokról. Itt lehetett volna a film drámai ívét kidomborítani, mélyíteni a történetet.

A film egyik legnagyobb erőssége – nem meglepő módon – az egymásra kontrázó, szatirikus hangvételű párbeszédek sora, ahogy a korabeli alvilág különböző nagymenői és bandái összeakasztják a bajszukat. Ám mégis, ha valamit fel lehet róni, az még így is pont a karakter- és dialógusközpontúság enyhe visszafogása Ritchie korai filmjeihez mérve. Jobban elereszthette volna a fantáziáját a rendező, mert jót tesz a filmnek a humor és valamennyi párbeszéd. Valószínűleg nem akarta a fantasyt elnyomni, de ha egyszer már merészet húzott, nyugodtan egyértelműsíthette volna, hogy a felszín alatt valójában gengszterfilmet rendez. Mintha nem bízna eléggé saját szerzőiségének erejében, nem merte meghozni ezt a döntést.

Stílusának másik markáns eleme, amelyet sikerült átmentenie első opuszaiból, a jellegzetes montázs-technika. Lenyűgöző felvételekből készít gyorsvágásokkal hosszú akciójeleneteket. A 3D-s képek önmagukban is szépek, főleg a vad erdők, a természet (tér)ábrázolása tetszetős. De nemcsak a szép képek készítésére való törekvés van ebben, a fokozott látványorientáltság alighanem a kiszámítható történetet próbálja ellenpontozni. A vágás fantasztikus ritmust teremt, főleg egy-egy sokperces akció esetében, de még a párbeszédek közben is. A csattanókra és néhány szavas odaszúrásokra épített dialógokat folyamatosan megszakítják rövid flashbackek, és a párbeszédek videoklip-szerű felsnittelése is – a gyors vágásokkal és visszavágásokkal – tovább fokozza a dialógusokban eleve meglévő feszültséget.

Guy Ritchie-t összességében továbbra is elválasztja a drámaibb mélység vagy az erősebb stílus hiánya első filmjeitől, ennyire közel azonban még sosem került azokhoz. A siker titka – akárcsak a Sherlock Holmes esetében – kettős. Talált egy nagy merítést engedő alapanyagot, és az általa nagyon jól ismert brit közegben maradt. Úgy tűnik, nem tud kiszakadni a szigetország alvilágából, ami egyáltalán nem baj. Hibáik ellenére mind a Sherlock Holmes-filmek, mind az Arhtur király – A kard legendája nagy lépések Guy Ritchie számára, hogy újra a csúcsra kerülhessen.

Képek forrása: InterCom

Arthur király – A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword)

Színes, amerikai fantasy, 126 perc, 2017

Rendezte: Guy Ritchie

Írta: Joby Harold, Lionel Wigram, Guy Ritchie

Szereplők: Charlie Hunnam, Jude Law, Astrid Bergès-Frisbey, Djimon Hounsou, Eric Bana, David Beckham, Katie McGrath, Aidan Gillen

Producer: Steve Clark-Hall, Joby Harold, Guy Ritchie

Operatőr: John Mathieson

Vágó: James Herbert

Zene: Daniel Pemberton

Bemutató: 2017. május 11.

Forgalmazó: InterCom Zrt.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!