Pintér Béla kezdőknek és haladóknak / Pintér Béla: Szívszakadtig / PRAE.HU

Az alapötlet ugyanis, amire a drámát felépíti, az a tudományos módszerekkel még nem magyarázható, de a szívsebészek némelyike szerint létező tapasztalat, hogy a szívátültetéssel az új szívet kapó beteg a donor néhány tulajdonságát is átveheti. Így jár Emőke, a történet főszereplője is, aki a vak szerencse (vagy szerencsétlenség – attól függ, honnan nézzük) folytán egy falusi postásnő szívével élhet tovább.

A fordulatokban gazdag történetben számos közéleti utalás található, a Szívszakadtig mégsem a közéleti súlypontú Pintér-drámák sorába tartozik, inkább azok közé, amelyekben a magánéleti-családi szál az erőteljesebb. Az utóbbi évek darabjai közül A 42. héttel mutat leginkább rokonságot. Egyrészt, mert ebben is fontos szerepet kap a kórház, másrészt, mert mindkettőben a véletlennek és a kikerülhetetlennek tűnő végzetnek való emberi kiszolgáltatottság áll a középpontban. Hiszen ebben a történetben (az orvost kivéve, aki amellett, hogy a betegebb betegét menti meg, a saját pénztárcáját is kitömi) mindenki úgy cselekszik, ahogy azt a lelkiismerete és a szíve diktálja. A szülő a gyerekét akarja megmenteni mindenáron, a szerelmes a szerelmét, amúgy meg mindenki egyszerűen élni szeretné az életét. Nincsenek elvetemült, agresszív rokonok, mint például A sütemények királynőjében, a családtagok szeretik és segítik egymást, miközben persze mindenkinek megvannak a maga kisebb-nagyobb hibái, gyarlóságai. De mindez nem elég, ha jön a betegség, vagy valami más külső ok mindent megváltoztat. Nincs olyan „ősbűn”, mint a Parasztoperában, amit belső igazságérzetünk szerint méltán követ a megkésett, de annál súlyosabb büntetés, nincs magyarázat arra, hogy miért éppen velük történik, ami történik, és éppen ez a nyugtalanító ebben a történetben. Hogy Pintér Béla most a kiszámíthatatlan végzetszerűséget szerette volna a középpontba állítani, erősíti az a verses keretszöveg, amit a szívbeteg lány, Emőke (Stefanovics Angéla) mond el az előadás elején és végén.

Lehet persze vitatni, hogy bizonyos fordulatok szükségesek-e vagy sem, muszáj-e például a családba bekerülő értelmi fogyatékos fiúnak ráadásul még színes bőrűnek is lenni. Valószínűleg nem, e nélkül a csavar nélkül is működne a történet, még ha egy közéleti utalással és néhány poénnal kevesebb lenne is benne. És az is igaz, hogy az előadás utolsó tíz percéig többet nevetünk, mint szoktunk, annyival többet, hogy már-már azt hiszi az ember, ezúttal kisebb lesz a gyomorszájunkra mért ütés, de persze nem.

Döcögősen indul az első kórházi jelenet, Emőke és Róbert (Szabó Zoltán) szövegében van valami műíz, de aztán belelendülnek a játékba, és ahogy jönnek be az újabb és újabb szereplők, sorban rá lehet csodálkozni a jól eltalált karakterekre. Szabó Zoltánnak egyébként nehéz dolga van, hiszen a karaktere nem annyira kontúros, mint a többieké. Stefanovics Angélának és Friedenthal Zoltánnak kell a legnagyobb távolságot bejárniuk. Emőke fiatal testébe egy idős, teljesen más mentalitású asszony lelke költözik, és Stefanovics Angéla ezt az átváltozást szépen, fokozatosan és mindvégig önazonosan oldja meg. Friedenthal Zoltán pedig három, teljesen különböző karaktert is eljátszik. Emlékezetes a körülményes, a fiáért reszkető idős apa szerepében, és az értelmi fogyatékos fiúéban is. (Az utóbbiban végig ott éreztem az Egerek és emberek Lennie-jét.) Pintér Béla remekül hozza a hűvös, fensőbbséges, a beteg érdeke mellett a sajátját legalább akkora elánnal képviselő orvosokról bennünk élő sztereotípiákat és azt is, ahogy egy ponton kilép ebből a sztereotípiából. Enyedi Éva is a karakterét jellemző paneleken (liberális, civil, jogvédő amazon) túllépve ad egyéniséget Rebekának. Thuróczy Szabolcs az öregedő édesapa szerepében visszafogott, mégis meggyőző.

Benedek Mari most is aprólékos gonddal kidolgozott jelmezei szintén segítik a színészeket. Hogy csak egy példát említsek: a hálóruhák, pizsamák széles arzenálját vonultatja fel, mindegyik az adott szereplő adott élethelyzetére jellemző telitalálat.

A bemutató után másfél hónappal láttam az előadást, ekkorra már sok kritika megjelent, és ezekből, valamint a kollégákkal való beszélgetésekből tájékozódva, bevallom, némi rossz érzéssel ültem be a nézőtérre, hiszen mindenhonnan azt hallottam, hogy a Szívszakadtig messze van a legjobb Pintér-daraboktól. Nézőtársamnak ellenben semmilyen előítélete nem volt, mivel egyetlen Pintér-darabot sem látott még, a Szkéné épületében is akkor járt utoljára, amikor anno a Közgázra ott felvételizett. Nagyon lelkesen jött ki a színházból azzal, hogy bármikor beülne egy másik Pintérre. Én magam is jó értelemben csalódtam. Láttam olyan Pintér-darabokat, amelyeket jobbnak gondolok, mégis hiba lett volna kihagyni ezt az előadást, még akkor is, ha a látszat ellenére sem könnyed élmény. Mert ez a darabjuk is úgy vicces, hogy közben végletesen reménytelen.

Pintér Béla: Szívszakadtig

Pintér Béla és Társulata előadása

Szereplők:

Borbély Győző: Thuróczy Szabolcs

Borbély Emőke: Stefanovics Angéla

Borbély Rebeka: Enyedi Éva

Gátéri Róbert: Szabó Zoltán

Orvos, Papa, Karcsi: Friedenthal Zoltán

Dr. Hovány Dénes: Pintér Béla

Nővérkék: Hajdú Rozi, Hornyák Dóra

Tér: Tamás Gábor

Jelmez: Benedek Mari