Kettejük közül Andreas Werner tűnik „kísérletezőbbnek”. Műveinek alapanyaga – Varga Zsolt képeivel ellentétben – nem vászon, hanem papír, eszközök tekintetében pedig egyszerre alkalmaz változatos festési és grafikai technikákat. A papírlapokat kivágja, kollázsokat készít. Egyik festményére egy vázlatlapot tűz. Míg Werner képeinek összhatása heterogén benyomást kelt, Varga Zsolttól olyan festmények láthatók, amelyek a klasszikus, „kép mint ablak” elképzeléséhez  állnak közelebb. Vásznain (és tábláin) a festékből olyan síkot alkot, amely megnyitja a képteret a néző számára – miközben a festék festék marad a vásznon, a képen fákat látunk egy erdőben.

Werner egyik munkája polcokon egymás mellé helyezett, falhoz támasztott lapokból áll, amelyek nincsenek rögzítve a falhoz (yet I am certain as can be, 2016). Ezzel az installálási móddal a művész elbizonytalanítja a festészet által előírt hagyományos képnézési előírásokat. A lapokon találunk olyan absztrakt formákat, amelyek egy fa, egy hegy vagy egy háztető alakját is felidézhetik. Egy nagyobb méretű képén Werner kizárólag hosszúra nyújtott háromszögekből építi fel az egész képet kitöltő erdőt (cím nélkül, 2013). Látunk még egy fasort is, „szomorú” perspektívában . A fák formái mediterrán területekről, tengerparthoz közeli helyekről ismerősek, talán pálmafák. A rövidülésben ábrázolt fák egyre kisebb méretű fekete festékkel rajzolt sziluettjei az elmúlást idézik meg, a fasor végén a semmi. A szomszédos rajzon magányosan állnak a kőoszlopok, dacára annak, hogy több is van belőlük, idegenek maradnak. Varga Zsolt Vonal című festményén valaki átsétált a tájon és egy fehér sávot hagyott maga mögött. Egy másik képén part menti lombos fák, egy szigetnyi fa tükröződik a vízben. Egyik művész táj-jelenetéből sem hiányzik az emberi alak, és mégis, a hiányzó jelenlét – talán pont ezért – válik feltűnővé.

Az ember nélküli táj témája felidézi a romantika korából ismerős képzőművészeti és irodalmi hagyományt, amelyben a táj a szubjektum kivetülésének hordozójaként értelmezendő; a táj mint belső létállapot – vagy belső monológ – hordozójaként van jelen. A tájképbe foglalt természeti motívumok továbbá olyan minőségekkel társulnak, mint a melankolikus. A tájkép státusza a festészeti műfajok között éppen ekkor, a tizenkilencedik században erősödött meg, így nem számít távoli asszociációnak az ember nélküli táj melankolikus olvasata – a kőszikla és a tenger például közvetlenül is emlékeztetnek a romantikus tájképek toposzaira.

Werner olyan hagyományosnak számító festészeti témához nyúl, mint a tengerparti sziklának csapódó hullámok fodrozódása, első ránézésre mégis egy óriási karsztvidéknek is tűnhet. A ceruza és az akril együttes használata révén kidomborodnak a plasztikus hatások. Amikor erőteljesen ráközelít az ábrázolás tárgyára, az elveszítheti felismerhetőségét. A nagyítás során az ábrázolás tárgya részleteinek összességére esik szét, amely részletek csak közvetetten emlékeztetik a nézőt arra, amit a kép valójában ábrázol. Akár eldöntetlen is maradhat a kérdés, hogy tengerpart vagy karsztvidék rajzolódik ki a képen. Az osztrák művész munkáit alaposan megfigyelve az a benyomásunk, hogy képein a táj félig marad tájábrázolás és félig az absztrakciónak nyújt teret. A természet absztrakt jelenségként való elképzelése – vagy megfordítva, az absztrakt művészetben megnyilvánuló „természeti” felfedezése – olyan filozófiai téma, amely a művészettörténetre is termékenyen hatott. „A geometrikus vonal éppen abban különbözik a természeti tárgytól, hogy kívül van a természeti összefüggéseken. Lényegét tekintve azonban mégis a természethez tartozik.” – a német művészettörténész, Worringer idézi Theodor Lippst a művészet és a természet viszonyáról gondolkozva 1908-ban megjelent Absztrakció és beleérzés című disszertációjában (Wilhelm Worringer: Absztrakció és beleérzés. Tanulmányok (Ford.: Kocziszky Éva), Gondolat, Budapest, 1989. 26.)

Werner nagyítása arra emlékeztet, ahogyan a biológus dolgozik a laboratóriumban: egy levél erezetét vizsgálva a mikroszkóp lencséje alatt kirajzolódik egy város utcahálózata. Nemcsak a nagyítás technikáját alkalmazza, hanem a légi felvételekhez hasonlítható nézőpontot is felvesz. Így teszi láthatóvá azt a képet, ahogyan a folyó utat tör magának a szárazföldön keresztül a tenger felé, és közben felvesz egy rajzolatot. A magasból nézve egy vonalként jelenik meg mindez.

Werner absztrakt lapjaival szemközti festményen Varga a "vonal a tájban" témáját dolgozza fel. A zöld különböző színárnyalatait kibontakoztató tájon – megbontva ezzel a természet érintetlenségét – egy fehér sáv húzódik, amely a tekintetet a kép belseje felé vezeti - majd eltűnik. A vonal a tájban téma számos előképpel látja el a nézőt. A példák elsősorban a konceptuális művészet és a land art területéhez tartoznak. Leghíresebb közülük Richard Long munkája, A Line Made by Walking (1967). A konceptuális mű idézése a festményen kijelöli a kiállításon látható képek értelmezési terét is. A tájban megtett út során hagyott nyom festészeti rögzítése a művészet és a természetábrázolás horizontján maradva a táj kitüntetett szerepére irányítja a figyelmet.

A Tájképzetek kurátora, Schneller János a címadáson keresztül összekapcsolja a természet ábrázolásai révén felmerülő problémákat, miközben Varga Zsolt és Andreas Werner munkáiból az a sejtés is körvonalazódni látszik, hogy miként társul a "magány" egy tájképhez.

A Tájképzetek/Landschaftsvisionen című kiállítás az Osztrák Kulturális Fórum kiállítóterében (1068 Budapest, Benczúr u. 16.) tekinthető meg 2017. május 5-ig.

A megnyitón készült képek forrása: Osztrák Kulturális Fórum

A négyzetes leadben szereplő kép Andreas Werner: only the spume that floats on a hidden rock (2015) című munkája