Meglepő, sőt kissé ijesztő lazasággal húzza elő Sárközy Bence a zsebéből a mobilt, hogy abból olvasson fel egy az est megnyitásául szolgáló Nádas Péter idézetet. Azt mondja, a mobilját legalább nem hagyja el, mint a papírcetliket (v. ö. Nádas Péter: Talált cetli). Meg hogy a taxiban is Nádas járt a fejében. Ezen a ponton felengedek: akik itt ülnek a teltházas színházteremben, mind ugyanígy vannak, jó ideje Nádas új kötete is téma a városban, a mindennapi idegeskedés ellenére biztos pont ez az este. Pedig izgatottság volt már a regisztráció idején, de ugyanígy lent, a ruhatárnál is, kit hová ültetett a szerencse vagy épp a megfelelő ismerősi segítség. Aztán elcsendesedünk. "Képzeljük el a nézőtér forró némaságát."

Nádas Földényi F. Lászlóval ül le beszélgetni, aki talán az egyik legalkalmasabb személy a kérdező szerepére: okos, felkészült, hagyja magát háttérbe szorítani, hogy egy-egy apró terelőmozdulattal ismét ő vegye kézbe a beszélgetés irányítását.

Nádas Péter új regénye kétkötetes, 1200 oldalas súlyos mű, a Világló részletek címet viseli. Vajon nem bánta-e meg, hogy korábban már ellőtte az Emlékiratok könyve címet – kérdezi Földényi, utalva a kötet műfajára és életrajzi jellegére. Nádas a most megjelent kötetet egyértelműen a memoárirodalomhoz sorolja, emlékiratokat olvasunk, párhuzamos történeteket és persze egy családregény végét is egyben. Egy-egy figura, egy-egy történetszál és anekdota idéződik fel a beszélgetés során. De mielőtt a tényleges történetekhez fordulunk, magát az emlékezést, illetve a felejtést is körbejárjuk. Nádas emlékező, emlék-felidéző technikájáról faggatózik a kérdező, ezen a ponton azért sejthető, hogy épp mi is egy nagy történet részesei vagyunk. Nádas szerint minden emlék valódi, függetlenül attól, megtörténtek-e, álmodtuk-e vagy épp kitaláltuk-e őket. Ezek az emlékek, akárcsak a genetika, alkotják az ember nagy részét, épp azt, ami másokkal közös. Az a kicsi saját rész, a mindenkiben meglévő egyedi, talán az isteni rész lehet. Nádas emékezéstechnikáját Jung alapozta meg, akit Polcz Alaine ajánlott a figyelmébe. Rajta keresztül ért Freudhoz is – s ez a nem tipikus út határozta meg az emberi énhez, illetve annak összetettségéhez való viszonyát is. Nádas a családtörténetnek ezt a részét is komolyan veszi: mi az, amit a felszínen, mi az, amit elfojtva hordozunk magunkban. A jóval később felolvasott részlet „mi másik szokást tartunk”-epizódja itt még csak jelzésként figyelmeztet egy mélyen eltemetett hagyományra. De a konkrét kérdésre – hogy hogyan is hívja elő a távoli múlt emlékképeit – Nádas az önanalízist és a kutatómunkát említi. Földényi kérdésére, hogy mi Nádas első saját emléke, ő a már többször megidézett kétéves kori bombatalálatot hozza elő. Ezt az emléket sajátjaként őrzi, mégis többször neki kellett futnia, míg a család, pontosabban a nagynénje végre igazolta őt. Ugyanígy emlékképként tárolja a Pozsonyi úton fekvő holttestek látványát – gyors számítás után kiderül, ez nagyjából kétéves korából őrződött meg, de valami még korábbira utal, hiszen épp a szokatlan látvány, hogy hullák borítják az utcát, hívja fel arra a figyelmet, hogy a hétköznapi utcakép is rögzülhetett.

Földényi többször nekifut a családfának, ám végül be kell látnia, az ember más családjával nehezen boldogul. De a nézőtérről hallgatva, igazából most mindegy, hogy Mezei Mór az anyai, az apai, a déd- vagy nagyanyai ág-e. Annyit jegyzünk meg, hogy ismerte Kossuth Lajost, aki akkor még nem volt A Kossuth Lajos, csak egy fiatal srác a kamarazenekarból, aki történetesen Mezeiékkel együtt zenélt Kelet-Magyarországon. Valamint azt, hogy a polgárosuló zsidóság egyik kulcsfigurája, aki újságíró, szerkesztő, s a neológ zsidók harcos képviselője volt. A történetben így Kossuth Lajost értelmezzük Mezei, illetve kettejüket Nádas alakja felől. És persze most az is mellékes, hogy a levesestál-hajigáló nagypapa is Mezei volt-e vagy épp valaki más, mert itt és most a hajigáláson van a hangsúly. A történetek most Nádasról szólnak, aki ezekből a mozaikokból alkotja meg a színpadi és a borítók közti elbeszélőt.

Földényi a könyvben szereplő pólyára is rákérdez. A generációról generációra öröklődő tárgy egy pillanatban eltűnik a szem elől, Nádas édesanyja Rajk Júliának adja kölcsön, hogy abba pólyálja a születő Rajk Lászlót. Egy pillanatban azonban mindketten elvesznek, s Nádas anyja kénytelen nyomozásba fogni. Az eset érdekessége, hogy létezik a családtörténetben egy legenda a visszaszerző akcióról, Nádas azonban a hivatalos verziónak némiképp ellentmondó történetre gyanakszik: anyja, aki ismerte Pikler Emmit, valószínűleg tőle kapta vissza a családi ereklyét.

Lehet, hogy csak az én benyomásom, de az est során a felolvasott-felidézett részletek mögül mintha többször is kikacsintana Esterházy Péter. Talán a családtörténet miatt érzem így, talán azért, ahogy Nádas egy félmondatban utal Esterházyra – náluk is ott volt az a megmagyarázhatatlan „más szokás”, hogy nem kívánnak jó étvágyat az asztalnál ülőnek, noha a távolság a két család között nyilvánvaló –, de tény, hogy EP mintha inkognitóban jelen lenne a közönségben és a színpadon – s mindez Nádas méltó és szép tiszteletadása a pályatárs felé.

A beszélgetést hosszú felolvasás követi. A szöveg súlya és sodrása, lassú hömpölygése nem hatástalan. Van, aki élénken, néha hangosan felnevetve, van, aki fészkelődve, a telefonját babrálva, kínban követi az elhangzottakat. Nádas csodás felolvasó, egy ponton énekelni is kezd, játszik, hol nyöszörgő, hol felháborodottan kiabáló kisfiút, aki reszket a beöntéstől, máskor cuppogós nénit alakít. Nehéz végig jelen lenni, de nehéz a szövegből kiszakadni is. Két és fél óra múlva egyszer csak véget ér az est, „és így tovább”, mondja Nádas és egy gyors csuklómozdulattal lezárja a mesélést. Mehetünk ki, a valószínűtlen áprilisi télbe.

Fotó: Németh Dániel/Jelenkor Kiadó