Már a legelején fontos dilemmát vetettek fel a beszélgetés résztvevői, a téma egy lényegi pontját érintve: lehet-e tárgya egy komoly könyvnek Bob Dylan, vagy csupán egyfajta „hősként” kell ránézni. Ehhez kapcsolódóan pedig adja magát az újabb megválaszolásra váró kérdés: jogos volt-e a Nobel-díj. A válasz a nagyközönség részéről nem egyértelmű, sok a negatív visszhang, Müller Péter Sziámi azonban rámutatott, hogy igenis van létjogosultsága a kitüntetésnek, pláne a mai korban. Ráadásul Dylant előtte már tizenkétszer jelölték.

Müller, akit Dévényi Ádám a magyar Bob Dylanként emlegetett, ugyanakkor megjegyezte, hogy Leonard Cohen az ő szemében jelentősebb alaknak tűnik fel, de nem azért, mert Dylan szakmailag kevesebb lenne, sokkal inkább azért, mert Cohen személyisége emberközelibb, ráadásul minden gesztusa komoly és őszinte volt. Nem véletlen, hogy az It Ain't Me Babe, vagyis Nem én vagyok egyfajta távolságtartás érzetét kelti.

A szó innen már hamar a dalszövegekre terelődött, pontosabban arra, hogy mennyire nehéz egy angol dalszöveget magyarra átültetni. Nem elég pusztán tartalmilag helyesnek lennie, muszáj, hogy énekelhető legyen. Az esetek nagy százalékában ez nem is valósul meg, a fordítónak el kell döntenie, hogy a szöveg- vagy a dalhűség fontosabb. Müller Péter Sziámi meg is kérdezte Barna Imrét – akinek a szövegek fordítását is köszönhetjük –, hogy ő az adott helyzetben mit választana, de ő kitérő választ adott, hiszen a téma annyira komplex, hogy akár egy külön beszélgetést is lehetne folytatni erről.

Abban azonban mindenki egyetértett, hogy amikor dalszövegeket értékelünk, vagy azokról beszélünk, nem mehetünk el amellett, hogy a textus szorosan összekapcsolódik a zenével. Hogy saját magunk tapasztalhassuk mennyire, Barna Margit dalbetétekkel színesítette a programot. Először az előbb említett Nem én vagyok hangzott el, Margit saját magát kísérte gitáron, Imre pedig szájharmonikázott, majd az It's All Over Now, Baby Blue zárta a beszélgetést. Margit karcos hangja kiválóan illett a kissé melankolikus dalokhoz és különleges atmoszférát teremtett a teremben, ami a vasárnap délelőtti időpont ellenére szinte zsúfolásig telt.

Aztán az eszmecsere valamiért abbamaradt. Érintettek témákat, de csak felszínesen, és ezek a kis eszmefuttatások csupán lazán kapcsolódtak a könyvekhez. Persze, ez nem feltétlenül probléma, elvégre nem könyvbemutatóról van szó, mégis, valamiféle támpontot keresve, ez lehetett volna a legkézenfekvőbb irány. Így viszont csak momentumokat kaptunk, elnagyolt pillanatokat, rövid anekdotákat, összetákolt Dylan-történeti összefoglalót, megzenésítve.

Nem voltak kiemelkedő pillanatok, még a dalok közben sem, csupán egy általánosan magas színvonalon megtartott konzultáció, ahol Müller és Barna kocsmázása, illetve Leonard Cohen neve többször elhangzott, mint az alibi státuszba kényszerült Bob Dylané.