A kötet egy szörnyű tragédia hozadéka: a versek egy része a költő szerelmének halála után született gyászvers. Valuska bemutatja, hogy ezek a gyászversek be vannak zárva, fel kell vágni a lapokat, hogy az olvasó hozzájuk férhessen, mintha megsebeznénk a könyv testét.  Peer szerint nincs szükség arra, hogy esztétizáljuk a halált, ő olyannak akarta bemutatni, amilyen.

Bár még csak néhány hete jelent meg, a kötet rohamosan fogy, és Valuska megemlíti, hogy eddig csak a körülményekről szólnak az interjúk, a versekről nem nagyon született még kritika. Peer számára ez most a várakozás időszaka, és nem hagyja abba az írást; több verse jelent meg a köteten kívül is, és már tud tovább tervezni fél óránál.

Egy ilyen kiábrándult időszakában ismerte meg Zsófit (Mocsár Zsófia, képzőművész – a szerk.), aki húszévesen a naivitásával, életvidámságával szöges ellentéte volt az akkor kiábrándult Krisztiánnak. Így hatottak egymásra: a lány felnőtt, Peer pedig hosszú idő után visszatért az íráshoz.

Az együtt töltött utolsó fél évben már szinte mindennap írt, ez Zsófi halála után egyfajta terápiás jelleget kapott. Először naplószerűséget kezdett el írni, majd verseket, így sikerült a trauma után artikulálnia napjait.

Valuska a versek nyelvezetéről kérdez, hogy mennyire keresi a saját nyelvét íráskor, amire Peer válasza az, hogy sosem keresett egyéni nyelvet, ő olyat ír, amilyet tud. Abban egyetértenek, hogy a gyász hatására máshogy kezdünk el beszélni, megváltozik a szavak jelentése, máson lesz a hangsúly. Peer sokáig a lány halála előtti utolsó napok történeteit mesélte mindenkinek, ezzel próbálva feldolgozni az eseményeket, majd ezek is elkoptak, más történetek léptek a helyükbe.

Fontos téma, hogy a versek mennyire tükrözik az igazi Zsófit. A költő szerint jól adják vissza, de pontosan tudja, hogy a lánynak rajta kívül is volt sok-sok élete, rengeteg másik történet, aminek ő nem volt részese. Ezekkel a versekkel inkább megérteni akarja azt, aki a szerelme volt, megválaszolni a kérdéseket, amiket nem tudott, mikor a lány még élt.

És hogy mi lesz ezután? Mindennap fölkel és ír. Mert ez tartja össze. Mert ha ez nincs, széthullik.

Fotó: Kocsis Zoltán