Gulyás Gabriella, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa kezdte a beszélgetést: röviden ismertette, hogy miben áll visegrádi rezidensnek lenni. A Nemzetközi Visegrádi Alap hozta létre öt-hat évvel ezelőtt a projektet, amelyhez hasonlók a képzőművészetben már régóta működnek. Egy évben kétszer, tavasszal és ősszel, mind a négy visegrádi országból egy-egy írónak lehetőséget biztosítanak arra, hogy hat hétig a négy ország egyik városában, nyugodt és csodás körülmények között dolgozzanak, és nemcsak a várossal, de egymással is megismerkedjenek. A projektet abban a reményben hozták létre, hogy ezekből a kapcsolatokból átjárások, új munkák születnek.

Gulyás megkérdezte a négy budapesti rezidenstől, hogy mit profitáltak az itt-tartózkodásukból. Lidia Amejko lengyel írónő, A telepesi szentek élete című könyv szerzője nyugodt és gyönyörű helynek találta Budapestet, ahol saját országának politikai életétől elvonulva gondok nélkül alkothatott. Egy, a zsidó holokausztról szóló könyvön dolgozott, és rengeteget sétált a hetedik kerületben, különösen a Kazinczy utcában. Hatalmas élmény volt számára, hogy itt az utcán rabbikkal és haszidokkal találkozott, Lengyelországban nem ilyen élő a zsidó kultúra.

Svetlana Zuchová szlovák írónő nagyapja magyar volt, így vele kiskorában magyarul is beszélgettek. Sajnos mára Zuchová magyar tudása feledésbe merült, de ha a nyelvünket hallja, az mindig ismerősen, nyugtatóan cseng a füleinek. Rezidenssége alatt sokat tudott a fordítójával, Pénzes Tímeával találkozni. Budapest a saját szülővárosára, Brnora emlékeztette a Berlinben élő, cseh írónőt, Dora Kaprálovát. Olyannyira, hogy erről az élményről egy verset írt, bár ezt évek óta nem tette, és a városunk regényírásra is ihlette.

A rezidens program magyar résztvevője, Térey János is kihangsúlyozta, hogy a program jóvoltából egy gyönyörű, nagy apartmanban lakhatott a Várnegyedben, ahol egy filmes, illetve színházi világgal foglalkozó regényen dolgozott. A regény főszereplője személyes és művészi krízisben találja magát, mert 28 évesen eljátszotta a Hamletet, aztán a Saul fia című filmben kapott főszerepet, de „szakmai kihívásból” szerepet vállal egy Zombi apokalipszis témájú horrorban. Rájön, hogy a két minőség, a Hamlet szerep és ez utóbbi, könnyedebb műfaj, összebékíthetetlenek egymással.

A műsor második felében Horváth Viktor író és Gulyás Gabriella szervező a K4 projektről beszéltek. Gulyás elmondta, hogy az ötlet akkor született meg, amikor egy kortárs szlovák szerző Márairól szóló drámáját bemutatták. A visegrádi négyes társaság, akik szintén jelen voltak, elgondolkoztak azon, hogy milyen fontos lenne, hogy ismerjük egymás országainak történeteit. Óriási munka áll a projekt mögött. Minden évben keresnek egy jó szöveget, amelynek van Közép-Európa történelmével kapcsolatos tematikája, és a könyvhöz keresnek három fordítót, akik nagyon gyorsan visszaadják az eredeti szöveget, hisz a négy könyvnek egy időben kell megjelennie.

A következő K4-es könyv Horváth Viktor Tankom című regénye lesz, amely előreláthatólag októberben, novemberben fog megjelenni, Magyarországon a Magvető kiadónál. A könyv az 1968-as eseményekről beszél magyar szemmel. Horváth Viktor elmondta, hogy Magyarországon még mindig nem sikerült teljes mértékben szembe néznünk azzal a ténnyel, hogy egy baráti ország forradalmának eltiprásában segédkeztünk tíz hadosztállyal. A Szovjetunió szándékosan akarta, hogy a beavatkozás egy nemzetközi összefogás eredményének tűnjön, és pedig egy ne egy nagyhatalom zsarnoki fellépésének, mint történt korábban, 1956-ban.

Regénye attól lesz például izgalmas, hogy a főhős egy fiatal magyar tiszt, aki Komlóson született, Moszkvában járt katonai iskolában, így oroszul is jól tud. Az ő szemén keresztül látunk bele a korabeli politikába. Szerelme Léván él, magyar anyanyelvű, csehszlovák állampolgár.

Horváth úgy gondolja, regényét Csehországban és Szlovákiában talán nagyobb érdeklődés fogja övezni, mint hazánkban. De az a tény sem lebecsülendő, hogy mi, magyar olvasók is szembesülhetünk azzal, hogy az 1968-as események milyen nyomot hagytak a társadalmunkban, hogyan szenvedtük el közvetve az eseményeket.

Fotó: Bach Máté