Ezzel lehet összefüggésben az a tény is, hogy a Meshuggah zenéjét többször nevezték már szélsőségesen experimentálisnak, megismételhetetlenül egyedinek, önmagába zárkózóan sajátosnak, illetve kikiáltották a "zenészek zenéjének" úgyszintén. Nem ritkán fordult elő az is, hogy a Meshuggah-t nem valamilyen bevett stílussal jellemezték (a félreértések elkerülésére talán még a legneutrálisabb "extrémmetál" jelölés tűnik alkalmasnak, de persze csak funkcionálisan), hanem saját nevükkel - "meshuggah-metál" -, ami kétségkívül hízelgő a zenekarra nézve, ugyanakkor nem visz közelebb a muzsikájuk megértéséhez.

Persze ezen a ponton fölvetődhet a kérdés, meg kell-e érteni bármit is, ha zenéről van szó. Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy az új album, az obZen kapcsán mindenekelőtt arra kellene választ keresni, vajon az úgynevezett "meshuggah-metálnak" szélesíthető-e a horizontja annyira, hogy az képes legyen saját maga megújítására. Bármennyire is lehetséges ugyanis különbségeket - méghozzá jelentős különbségeket - sorolnunk az alapmű Chaosphere vagy a Destroy, Erase, Improve illetve a Nothing vagy - leginkább - a Catch 33 között, mintha mindig ugyanazokkal a dilemmákkal szembesülnénk: a ritmus szétbontásával és a hagyományos dalszerkezet "dekonstrukciójával". (Még ha óvatosak vagyunk is ezekkel a kifejezésekkel, beláthatjuk, hogy ami a kritikát illeti, többnyire ezek mentén az "értékek" mentén szokás a zenekart méltatni.)

Nos, a kérdés az új lemez hallgatásakor átfogalmazható: ha a Meshuggah továbbra is az előző munkái irányvonalában képes kizárólag gondolkodni, lehetséges-e, hogy valaha is sikeresen "dekonstruálja" majd saját zenei világát (és az általa keltett elvárásokat)? Az így feltett kérdés persze választ is sugall, és sajnos a problémák ezúttal nem látszanak megkerülhetőnek az "experimentalitás" vagy a "művésziesség" beszédformáló "érveivel". Nincs tudniillik az ítélkezésnek olyan, az ítéletet kizárólagossá tévő performatívuma, amely a fentebbi határozatokat - pontosabban: meggyőződéseket - kizárólagossá tehetné, az ítélet tárgyát pedig, ennek megfelelően, mindenfajta értelmezéstől vagy bírálattól óvná. Magyarán, a Meshuggah "művészisége" vagy experimentális jellege nem védheti meg a munkát a kritikától és nem zárhatja el az utat a más vélemény megformálása elől.

Sietek megjegyezni - és itt a "baj" a Meshuggah-val(?) -, hogy az obZen, legalábbis technikai értelemben, nagyon jó lemez. Sokkal jobb, mint a Catch 33 vagy a Nothing volt, mert bár az előbbit előszeretettel sorolják a(z avantgárd?) művésziség vagy kísérletezés speciális, kissé túlságosan is elefántcsonttoronyszerű világába, s az utóbbit is megvédeni látszik saját, talán némiképp fölértékelt "mássága" (legalábbis amilyen értelemben a Chaosphere- és a Destroy-lemezhez képest "másnak" tekinthető: lassabbnak, monotonabbnak, befogadó-ellenesebbnek), az azért tagadhatatlan, hogy az obZen jóval közelebb áll a dalokban, dalszerkezetekben való gondolkodáshoz. Innen nézve igazat lehet adni a tagok nyilatkozatainak, miszerint az új album inkább a régebbiek világát idézi.

A saját horizont lebontása azonban ezúttal nem (sem) sikerült. Egyedül a nyitó dal, a Combustion riffjei tűnnek kellemesen újszerűnek, felszabadultan játékosnak, energikusan üdének, a második track rögvest ki is húzza a lendületet a lemez alól. Az az unalmas, téma nélküli felvezetés ugyanis, amivel az Electric Red operál, sem nem művészi, sem nem kísérletező, de még csak nem is érdekes. És bár hamarosan tisztul a kép, majd a harmadikként érkező Bleed vagy akár a lemezt záró Dancers To A Discrodant System, amint a közte lévő dalok ugyancsak, igyekeznek szerkezetekben, struktúrákban gondolkodni, illetőleg jól eltalált, fülbemászó, de igazán súlyos riffeket egyaránt hoznak, a hallgatónak folyamatosan az az érzése, hogy mindahányat hallotta már korábban a zenekartól. Úgy ráadásul, hogy elismerve az obZen technikásságát, magasfokú zenészi teljesítményét, a lemez nem tudja azt a fölkavaró zenei élményt nyújtani, mint amilyent a Destroy, Erase, Improve vagy a még ezt is fölülmúló, kaotikusabbá, de lefegyverzően kaotikussá fokozó zseniális és megismételhetetlen Chaosphere nyújtott. És ne essék félreértés: nem ezeket a lemezeket sírnám vissza: épp az okozza a problémát, hogy az obZen nagyon is erőlködik az említett albumok világának megidézésére. Azonban ez a zenészek egészen hasonló teljesítménye ellenére sem sikerül(het). (Talán egyedül csak az énekes totálisan egysíkú, mindenféle változatosságot vagy élvezhetőséget nélkülöző üres üvöltözése nem hoz - ezúttal sem - különösebben említésre érdemes eredményt, s ez sem magyarázható a "művészi" megközelítéssel, vagy olyan magvasnak szánt meglátásokkal, mely szerint ez szintúgy az "elidegenítő" effektusok része.)

A recenzió címében föltett kérdés tehát korántsem retorikus. Az obZen meghallgatható a csapat myspace oldalán. Várom minden Meshuggah-hallgató véleményét arról, voltaképp mi is a baj a Meshuggah-val?