irodalom
A titkokat megfelelő helyen és időben kell elmondani, kezdte a regényes választ a Nobel-díjas író, és azzal folytatta, hogy ex-feleségének a nagymamája magyar volt, annak a panziótulajdonosnak a lánya, ahol a török ős az Osztrák-Magyar Monarchiába való látogatásakor megszállt.
Budapestünkből kiindulva D. Tóth Kriszta könnyen terelte a beszélgetés „kulcskérdésére” a szót: hogyan viszonyul Pamuk ahhoz az Isztambulhoz, melynek az író pályájának kezdetén egymillió lakosa volt, és ez a szám negyven év elteltével, mostanra tizenhétmillióra duzzadt. Vajon az író is úgy látja a misztikus várost, mint A piros hajú nő főhőse, vagyis, mint ki gépen száll fölébe? Pamuk, írói pályájának kezdetén, vagyis 23 éves korában arról szeretett volna írni, amit jól ismert. Mondhatni, hogy senki sem írt akkoriban Isztambulról, a kortárs írókat a vidék nyomora jobban foglalkoztatta. Harmincéves koráig azt hitte, hogy minden zugát bejárta városának, minden könyvet ismer, amit ebben a városban adtak ki. Negyvenévesen elvesztette a fonalat, és egészen ötven éves koráig, amíg a könyveit el nem kezdték fordítani különböző nyelvekre, nem volt tudatában annak, hogy tulajdonképpen ő Isztambul "krónikása", az isztambuli író.
Pamuk mostanra a „természetes” isztambuli íróból „tudatos” isztambuli íróvá vált, akinek asszisztensek súgnak, hogy épp milyen érdekességekkel találkoztak a városban, milyen témát sugallnak regényírásra. Kényelmetlenül érzi magát, amikor azzal a kérdéssel fordulnak hozzá, hogy szereti-e városát, illetve azzal kezdik ismerkedéskor, hogy Isztambul milyen csodálatos hely. A városunkhoz úgy viszonyulunk, mint a saját testünkhöz, szeretteinkhez vagy saját gyerekünkhöz – mondta. Kötődünk hozzá, idegesek vagyunk, ha elveszítjük, de látjuk a hibáit is. Nem mézes-mázos a kapcsolatunk. Nem jó, ha romantizáljuk. A tudatossághoz az is hozzátartozik, hogy az író épp három nappal ezelőtt járt be egy barátnőjével Isztambulban egy előre megtervezett útvonalat, és rengeteg isztambuli emberrel beszélget.
A Furcsaság a fejemben című regény főszereplője, Mevlut például egy utcai bozaárus, aki negyven éven át figyeli Isztambul eseményeit. Pamuk szerint a történelem szerves részét képezhetnék az olyan apró dolgok is, mint például az, hogy az emberek hogyan sétálnak az utcán, és miket főznek. Sajnos, ezeket a mikrovilágokat ma még nem sorolják a történelemhez, de a történelem ideája is folyton változik. Sok apró dolgot tanulhatunk Mevluttól is, például azt, hogyan kell szórakoztatni a vásárlót, és viszonylag kívülállónak maradni a politikában.
A regény művészetének a lényege, hogy megpróbáljuk megérteni az olyan embert, akinek a mentalitása gyökeresen különbözik a miénktől – tért rá Pamuk a beszélgetés egyik legnagyobb tanulságára, a Hó című regényének kapcsán, melynek a főszereplője egy félelmetes, radikális politikai iszlamista. Az olvasónak erre a fajta „megértésre” a hétköznapokban talán nincs ideje, de valójában ez adhat vitalitást, erőt és minőséget az életünknek. Egy ellentmondás vagy értetlenség tökéletes kiindulópontja lehet egy regénynek, ahogy például a Magyarországon 2017-ben kiadott Cevdet Bey és fiai címűben a tradíciókhoz való ragaszkodás áll szemben a „haladással”, a modernitással.
Izgalmas kérdés, hogy vajon Pamuk megtervezi-e a regények jelenetét, vagy azok „önmagukat” hozzák létre. Mérnöki családból származik, így talán kollégáihoz képest jóval többet tervez előre egy könyvben. Bár az író alapjában véve nem egy cselekményt szeretne megírni, hanem szívből jövő élményeket – mutatott a lényegre –, ezekhez kell a történet, ami összekapcsolja a dolgokat. Az egész regényt még Tolsztoj sem volt képes átlátni egyszerre (akinek a művészetéről Pamuk a Columbiai Egyetemen tart előadásokat), az írók „ágakat” és „leveleket” látnak, ezért természetesen olyan is van, hogy egy ”levelet”, vagyis kétnapi munkát a végén mégis törölnek.
A Budapest Nagydíjat Szalay Bobrovnicky Alexandra adta át, aki Orhan Pamuk különleges egyéniségére hívta fel a figyelmet: a török író Az ártatlanság múzeuma című könyvéhez egy külön „múzeumot” rendezett be, a könyvben felbukkanó tárgyakkal.
A díjátadás után Péterfy Gergely lírai, megható és igen szemléletes laudációját hallhattuk. Péterfy a kilencvenes évek elején idegenvezetőként dolgozott Törökországban. Ott az olcsó arany illetve bőr után kutató turistákat a bazárokba vezetve és a várost szemlélve az elmúlt évezredek végtelen melankóliáján elmélkedett. Akkor még nem tudta, hogy létezik ennek a városnak egy Pamuk nevű „krónikása”, írója. A török író világa egy olyan teljes világ, amiből fájdalmas kiszakadni.
Minden nemzetnek van egy fajta beszédmódja, ami más nemzetiségűek számára megközelíthetetlen – folytatta Péterfy. Egy-egy író közvetítésével viszont másokhoz is közel kerülhet ez a nyelvezet, ami korábban fekete-fehér volt, hirtelen ezerszínűvé válik. A világ pompázatos gazdagságával találkozhatunk Pamuk regényeiben. Isztambulban Kelet és Nyugat találkozik: a reneszánsz perspektívája a bizánci művészettel, a lassan pergő keleti idő a nyugati rohanással. A komp szerep éppúgy kijutott a török fővárosnak, mint Budapestnek.
Pamuk azzal a gondolattal zárta az eseményt, boldognak tartja magát, hogy ezt a díjat átveheti, mert nagyon tiszteli a magyar kultúrát. A két nép, a magyar és a török közös vonásának tartja azt is, hogy mindketten megtanultunk büszkék lenni a saját kultúránkra. Optimistának tartja magát: mindkét országban egyre többen lesznek, akik bele tudják magukat mások helyzetébe, gondolataiba képzelni, és nyitnak az új kultúrákra.
Pódiumbeszélgetés a könyvfesztivál díszvendégével, Orhan Pamukkal; Budapest Nagydíj átadása. 2017. április 20.
Fotó: Bach Máté