Bevallom, számomra előzetesen, a regény szövegét még nem ismerve egy kissé hatásvadásznak tűnt a cím, mivel úgy hittem, a szerző az orgia szót átvitt, szimbolikus értelemben használja arra az eseménysorra, amikor a 20. század közepén emberek egy teljesen elállatiasodott csoportja alázott, kínzott és gyilkolt meg ártatlanokat csak azért, mert... mert csak. Mert úgy gondolták, hogy megtehetik. Sőt, nem egyszerűen csak megtehetik, hanem számukra ez dicsőséget hozó szent kötelesség. A történet előrehaladtával azonban hamar világossá válik, hogy az emberi méltóság sárba tiprásának, sőt cafatokká rugdosásának, a megalázásnak masszív eleme - időnként úgy tűnhet, hogy egyenesen alfája és omegája - a szexualitáson alapuló megszégyenítés. Mert ebben a regényben végig egy a középkori mesterek pokolábrázolásait elhalványító, döbbenetes orgia zajlik. 

Olvasóként hasonló módon csöppenünk - vagy inkább zuhanunk - bele a történet világába, mint a Saul fia esetében. Nemes Jeles László filmjében Saul épp bekíséri egy friss transzport tagjait a gázkamra előtti öltözőbe, a regény központi figurája, Renner pedig Adler márkájú kisteherautójából dobálja a Dunába a megkínzott emberek holttesteit. Vagyis az események aktív részeseként és nem passzív áldozataként találkozhatunk mindkét karakterrel. Saul sokkolt, traumatizált állapota természetesen jobban érzékelhető, ahogyan teljesen bezárkózik saját monomániájába - legyen az éppenséggel egy több évezrede az emberi lét egyik legfontosabb és legmagasztossabb eszméje (lásd még Antigoné) -, ehhez képest úgy tűnik, Renner pszichéje szabadabban "lélegzik" (hiszen a konkrét helyzetek is mások), annyiban azonban kétségtelenül rokonítható egymással a két figura, hogy történetük belső világában valamilyen formában kis szigetet képeznek az őket körülvevő többi emberhez képest. (Ráadásul az sem véletlen, ha időről időre azon kapjuk magunkat, hogy a belső mozinkban, mikor elképzeljük a jeleneteket, olyan, mintha Rennert a háta mögött szorosan követnénk, és a válla felleti perspektívából figyelnénk az eseményeket.)

De mégis ki ez a figura, akinek életét Budapest történetének talán legszégyenletesebb bő egy hónapjában nyomon követhetjük? Egy ereje teljében lévő harmincéves férfi, egy vasgyáros - pontosabban egy kisebb üzem tulajdonosa és vezetője -, akinek felesége és szeretője is van, és ezen felül sem veti meg a női alkalmazottakkal élvezhető testi gyönyöröket. Van egy a békebeli polgári hétköznapokban klasszikusnak számító problémája: a feleségével kamaszkoruk óta ismerik egymást, szerelmük csendes, szolid, de stabil, van egy közös lányuk, családi mindennapjaik boldognak, kiegyensúlyozottnak tűnnek, miközben szeretője olyan zsigeri hatást vált ki belőle, hogy már a kézírásáról beszélve is merevedése lesz. Ezzel az egész történeten végigvonuló, búvópatakként újra és újra felbukkanó dilemmával többféle bizarr és torz megvilágításban találkozhatunk a könyv olvasása során, és talán ez a legfontosabb motívum, ami végül egy jól működő, kompakt, igazán regényszerű regénnyé teszi ezt a szöveget. 

Szándékoltan a „nagyétkűséget” emeltem ki Renner jellemvonásai közül, hiszen több jel utal arra, hogy mindazokból is, akik feljelentik, azokból is, akik beviszik őt és a két nőt, valamint akik megverik, megkínozzák, és a legalpáribb módon megszégyenítik mindhármukat, elsősorban Renner irigyelt privát élete váltja ki a dühöngő állatot. Hogy történetesen a feleség és a szerető is zsidó származású, ezenkívül további zsidó származású ember dolgoznak az üzemben, ahol munkát, papírokat és búvóhelyet biztosítanak más üldözötteknek is, csupán csak kapóra jött ürügy a csőcselék számára.     

A regény lehengerlő ereje minden bizonnyal épp abban paradoxonban rejlik, hogy míg az agressziót, az erőszakot lecsupaszítja, lefejti arról az ideológiáról, amely ezeket képes beteges célja szolgálatába állítani, míg a szöveg igyekszik mindezek magjához, gyökeréhez a lehető legközelebb vinni az olvasót, ugyanazzal a lendülettel mutat rá arra is, hogy legelemibb ösztöneink (evés, ivás, alvás, nemi élet) egyszerűen nem tudnak másként létezni, csupán kulturális konstrukciókként. Vagyis egy kissé - e kritika keretei közé - leegyszerűsítve: a társadalom bármely csoportja ellen is heccelik fel mondvacsinált okokból a többieket, a kérdés az, hogy a minden felelősség és morális önkontroll alól önmagukat felmentve érző emberek hogyan élik ki a szabadjára engedett agrressziót, melyek azok az egyéni frusztrációk - amelyek persze soha nem függetlenek attól a szűkebb és tágabb társadalmi közegtől, amelybe az egyén beletartozik -, amelyeket most megtorolhatnak. Erre igencsak alkalmas a regény műfaja, hiszen egyéni sorsokat ábrázol és kidolgozott karaktereket vonultat fel. E tekintetben talán a legélesebb példa: Renner öccse, "Kisrenner" -  aki önként csatlakozik és pillanatok alatt beilleszkedik a nyilasok közösségébe ugyancsak magánéletileg sikeres bátyjával szembeni kisebbségi komplexusát tombolja ki, és azt az igencsak infantilis és banális sértődöttségét, hogy neki miért nem szólt senki korábban, még a nőfaló fivére sem, hogy a nemi szerveket lehet orálisan is izgatni.  

Plasztikussá tenni negatív karaktereket persze mindig a relativizálás veszélyét rejti magában. Zoltán Gábor regénye esetében is elkerülhetetlen ennek a kifejezésnek a használata, ugyanakkor fordított nézőpontból. Egyrészt megismerjük a fő agresszorok élettörténetét, láthatjuk például azt is, hogy a 12. kerületi nyilas csoportosulást gyakorlatilag testvérpárok, illetve házaspárok alkotják, és Budapest legsötétebb óráiban is élik a maguk kis nyárspolgári életét, ahogy Karády Katalin diétáján gúnyolódnak, miközben az általa népszerűvé tett slágereket játsszák a kínvallatások során. Ám tetteikre semmilyen körülmények között nincs mentség, és a regény is megkérdőjelezhetetlenül ezt a nézetet képviseli. A kisebbik vs. nagyobbik rossz dilemmája az áldozatok szempontjából kerül reflektorfénybe, például Renner és egy áruháztulajdonos férfi beszélgetésekor: nem az a kérdés, hogy nincsetelenül kezdik-e majd újra a háború után az életet, még csak nem is az, hogy a Dunába lövik-e az egész családot, vagy sem, hanem hogy addig, az alatt a húsz percnyi kínzás alatt, ami "kijár" minden bevitt embernek, mi fog történni velük.

És így jutunk el odáig, hogy Renner hogyan válik áldozatból a szervezet tagjává. A férfinek van egy értékes tulajdon(ság)a: az autója. Az Adlert, ami több szempontból is hasznos jármű - legyen szó hullaszállításról vagy a nyilasok családtagjainak költöztetéséről az ostrom alatt -, ő tudja csak vezetni. Ráadásul életerős férfi, még akkor is, ha az egyik kínzás során úgy péppé verték az arcát, hogy a két hozzá legközelebb álló nő is alig ismeri meg. Természetesen mindig van választás, tiltakozhatott volna Renner is, hogy ő soha semmilyen körülmények között nem fog együttműködni, ahogyan tette ezt az a szerencsétlen postás is, akit azért vittek be, mert a rubel aktuális árfolyama iránt érdeklődött, és akit azzal a lendülettel bele is lőttek a gödörbe. Egy újabb értelmelten halál, és az ámokfutás ugyanúgy tovább folytatódik.

Ám ha Renner az életet választja, azt, hogy ahogyan a háborút, úgy az utolsó őrült felvonását is meg akarja úszni, azáltal kényszerpályára lép: nem vonhatja ki magát teljesen a cselekvés alól, hiszen az ostromlott város közepén az ő édesanyja és kislánya is ott retteg egy óvóhelyen. Kvázi túszok egy bármire képes, elállatiasodott banda kezében. És megint a kíméletlen racionalizmus: megkísérelheted megmenteni azokat, akiket bevisznek, de elég egy apró ellenvetés, és te ugyanúgy végzed, és ki tudja, ki mindenkit rántasz magaddal ugyanebbe a szituációba. Legfeljebb a saját tapasztalataidból kiindulva adhatsz tanácsokat másoknak, hogy mivel próbálják meg elkerülni a kínzást, vagy a bőségesen rendelkezésre álló élelemből juttathatsz valamicskét egy kislánynak. Ezek a mozzanatok azzal (is) szembesítik a jelenkori olvasót, hogy ne legyenek illúziói arról, hogy ő adott helyzetben szimplán elhatározás alapján hősként viselkedne, mert aki nem önként és dalolva, örömmel áll be ebbe a dance macabre-ba, akiben van legalább minimális emberség és morális tartás, annak folyton súlyos következményekkel járó döntések sorát kell hoznia, és nincs semmi garancia arra, hogy ahogy dönt, azzal vajon segít-e, vagy árt.  

Az olvasó tisztában van vele, hogy mind Teréz, a feleség, mind Irén, a szerető életben van. Irén évekkel később felteszi a kérdést, a férfi mégis melyiküket akarta megmenteni, mert mindketten más-más módon, de őrületes mázlival úszták csak meg a nyilas terrort. És bár egy olyan regényről beszélünk, amelyben részletes pontossággal követhetjük végig, miként állatiasodhat el az ember és miféle válogatott kínzásokra képes, mégiscsak Renner hallgatása vág bennünket leginkább gyomorszájon ebben az utolsó előtti jelenetben. A történet vége felől visszapillantva talán egy fokkal nagyobb jelentőséggel bírnak azok a mondatok is, amelyek például arról szólnak, hogy lám-lám, milyen könnyen el tud oda jutni az ember, hogy a meleg víznek is képes úgy örülni, mint még soha semminek. Ez pedig Kertész Imre Sorstalanságának egyik keserű tanulságát juttathatja eszünkbe: az ember sajnos képes minden rosszat megszokni, sőt abban magát otthonosan érezni.

Zoltán Gábor Orgia című regényének múltfeltáró, ismeretterjesztő funkciója elvitathatatlan. Fontos, hogy minél szélesebb közegben tudjanak a Kun páterek és Megadják borzalmas tetteiről az emberek, épp azért, hogy a tájékozottság által csökkenjen az esélye, hogy ilyen alakok még egyszer hatalom közelébe jussanak. Ugyanakkor amint a nyitó felvetésemben is említettem, ez a könyv regény mivoltában is jól sikerült alkotás, ami egy sor további erkölcsi kérdést is feszeget, többek között saját esendőségünkkel és gyarlóságunkkal való szembenézésre is késztet. És ez ugyanolyan fontos, mint múltunk ismerete.