A Burg kisszínházának számító Akademietheater ad otthont Barbara Frey rendezésének, amely szabadon gyúrja, alakítja a művet. Radikális dramaturgiai beavatkozása azonban virtuozitásról tanúskodik. Színészei lubickolnak a nyelvben, a helyzetekben, és fergeteges bohózattá alakítják a reneszánsz románcot.

Belépéskor a színpad előterében egy jegyzetekkel teli hosszú asztal, kilenc szék, a proszcéniumban fekete parapet, hátul a színház csupasz téglafala fogad. Fekete kapucnis pólóban érkezik egy ötvenes fazon, a jegyzetek fölé görnyed, olvas, és komótosan reneszánsz selyemfelöltőnek tűnő házikabátba bújik - és a szemünk előtt változik át Prosperóvá (Johann Adam Oest alakítása). Monológgal indít (a jelentős dramaturgiai átalakítások miatt itt nem érdemes azzal foglalkozni, mi honnét került át az előadásban elhangzó helyre), mintha rendezői utasításokat olvasna: széttört beszédritmussal foglalja össze a Prospero, Caliban, Ariel és a hajótörés történetét. Ezalatt időnként füttyszó hasít a térbe, majd kisvártatva az asztal melletti tűzoltólétrán lecsúszik Ariel (Joachim Meyerhoff), aki egy szemüveges, már kopaszodó, lehetetlenül nyúlánk fiatal pali: groteszk testtartással, test mellé szorított karral és előrenyújtott nyakkal viseli a rászabott három számmal kisebb cipzáros melegítőfelsőt és reneszánsz körgallért. Mintha gúzsba kötötték volna - és mi másról szól Ariel, mint a szabadulás vágyáról, a bűbáj megtöréséről? Ebben a testtartásban szavak nélkül is benne van az egész figura mondanivalója. Fújd, Ariel - parancsol rá Prospero, mire Ariel teljes tüdővel a gazdája hajába fúj - és hatalmas, eget-földet, és színfalakat rázó vihart idéz elő. A vihart nem játsszák el, nem illusztrálják, csak ezzel a játékos gesztussal jelzik - következményeit a hajótöréssel és a szigetre érkező ismerős-idegenekkel Prospero a jegyzeteiből, mintegy magának, olvassa. Szaggatott motyogása nem a figuráé, nem a szerepé, hanem a mesét épp kitaláló íróé: Shakespeare-é. A mű születésének vagyunk tanúi.

Hirtelen ötlet lehet az is, ahogy Caliban megjelenik: kopasz, nemtelen, egyszerre egy halmozottan fogyatékos férfi és idétlen nő (Maria Happel játssza). (Csákányi Eszter jut eszembe vagy másfél évtizeddel ezelőtti Yvonne címszerepében - nemtelen, kortalan, egyszerre szánalomra méltó és undort ébresztő tudott lenni.) Jelmeze melltől lábikráig érő gyolcs: oly szorosan a lábára tekerve, hogy lépni is alig tud benne. Kövér, zsákruhája szorításából kibuggyanó idomai, leszorított melle fölött kidagadó hája, kitolt hordóhasa még groteszkebbé teszik alakját. Újabb kiváló jelmeztervezői ötlet a gúzsba kötöttség, a szolgaság megjelenítésére. Legfőbb ismertetőjele azonban az a harsány, idétlen vihogás, amely huszadszor is röhögésre ingerli a publikumot. Kisvártatva e gyolcsba tekert kopasz se nő, se férfi alak fején virágkoszorúval lép föl - és milyen jól adja az apja játékszerének nevelt csitrilányt! Micsoda nagyszerű ötlet! Hogy Caliban és Miranda egy! Elváltoztatott, picsogó hangon engedelmeskedik az apai parancsnak, de közben feszeng, lélekben messze jár. Ha a színlapot a rendezői koncepció lenyomatának tekintjük, az előadásban nincsen Miranda, csak Caliban - tehát a fellépő Miranda csak az írói képzelet szüleménye, akit nem más, mint az erre kényszerített Caliban személyesít meg. A letolás a mesét alakító Prosperótól inkább szól a korcs szolgának, mint az egyetlen gyermekének, és az elkullogás már a soha nem szabaduló Calibané.

Ariel jelenetei a bécsi kabaré világát idézik, minden alkalommal nevetgélést váltva ki a nézőkből. Szabadságáért meglehetősen ironikus módon könyörög: kopasz fejét Prospero hasához dörgöli, de Prospero az alkotói válságban szenvedők nyűgös legyintésével válaszol. Ariel szőke mesejátékbeli herceget mímelő parókával, feje búbjára gumizott apró koronával jelenik meg - talán hogy előjátszásával továbblendítse a mesét a holtponton. Komédiázása megnevetteti Prosperót, és harsány röhögést kelt a nézőtéren. A hamar ledobott melegítőfelsője alá gyűrt inge, körgallérja, papírkoronája annyira torz, de hiteles ábrázolása egy írói víziónak, hogy Prospero elégedetten vakargatja az állát, majd hirtelen felüvölt, és mint rendező instruálja a figurát tovább: elrajzolt színészi megoldások, felvázolt, de kidolgozatlan ötletek tömege, igazi slapstick comedy lesz a jelenetből. A csúcspoén, amikor Ariel Ferdinándként Calibán-Mirandára mered: Mondd, lány vagy? Ez a kérdés a nézőkben is motoszkált már egy ideje: kirobbanó nevetéssel nyugtázzák. A shakespeare-i helyzet kiforgatódik, és a frey-i koncepció védjegye lesz.

A szerelmi duett még groteszkebb módon folytatódik. Caliban tűzifát cipel, az asztalra borítja, majd Prospero papírjaira mered és felröhög - vagy megszokásból, vagy a Ferdinándra váró próbatétel feletti káröröm miatt. Csak Prospero érkeztére hallgat el, aki elzavarja dolgozni.

Caliban joggal találhatta a meglesett jelenetvázat röhejesnek: Ariel szét is fújja a lapokat.

Ezzel azonban nemcsak értékítélet fogalmaz meg a Mester munkája felett, de újabb vihart kavart: ezúttal Trinculót és Stephanót kapja fel az alkotói képzelet - és a szélvihar.

Prospero-Trinculo és Ariel-Stephano az asztalra borulva alszik. Kocsmai italozás utáni hajnalt idéz a kép. Prospero homlokba húzott kapucniban adja Trinculót, míg Ariel idétlen sapkában Stephanót. A jelenet közben időnként lekapja a fejéről, és felteszi Ariel-szemüvegét: ilyenkor felvett szerepéből kiesve kommentálja az épp előadott történéseket. Igazi bravúr ez az átjárás a szerepek között: a közönségnek tátva marad a szája az ámulattól. Csak Caliban óbégatására térünk magunkhoz: Szabadság! Szabadság! Szabadnap! Szabadnap! - majd reneszánsz zenére megbűvöltként, gépiesen mozogva kivonulnak. A rendezés nem hagy kétséget afelől, vajon sikerrel járnak-e majd ezen összeesküvők.

Amikor nem mások bőrébe bújva, akkor sztorizva játsszák el a shakespeare-i többi szereplőt. Mintha az előadás egy TIE (színház a nevelésben) workshop lenne, ahol a résztvevőknek lehetőségük nyílik maguk alakítani a darab menetét, és kipróbálgatni a lehetséges befejezéseket. Ariel ezúttal kellék nélkül, az asztal tetején adja Alonsót. Prospero dicsérete (Jól adod, Ariel!) az egész előadás kommentárja is lehetne. Újabb csavar, ahogy Ariel magát Stephanónak álcázva leplezi le a Prospero-ellenes összeesküvést. A nagy komédiázásba lírai hangot visz, ahogy egyre világosabbá válik: Prosperónak mennyire nehezére esik elengedni Arielt. A fény is feljön, hirtelen világosság lesz, ahogy végül útjára bocsátja. Gyönyörű, költői pillanat a véget nem érő bohóckodásban.

A bohózat ugyanis a Ferdinánd-Miranda jeleneteket is teljesen áthatja. A próbatételek után idiótán mosolyognak egymásra, majd Ferdinánd hosszas nekifutás után kinyögi: Hallgasd a lelkem! - és némi csönd, a figura üres, lélektelen. Igaz, sokat mondó az a pillanat, amikor Prospero ezek után is Arielre néz, megerősítést várva. Ariel se tud mit kezdeni a rászakadt szabadságával. Odaül Prospero mellé, állát a vállára helyezi, és vár. Majd tétován felmászik a rúdon, és eltűnik. Prospero pedig lassan leveszi a palástját, leteríti a székre (a pálcatörés helyett), és kihátrál.

A röhögés hirtelen néma csönddé változik, majd felcsattan a taps. Ahogy meghajolnak, tudatosul csak bennem, hogy három, nem több, nagyszerű színészt láttam. A szemem előtt változtak át, mégis elhittem őket minden alakításban. Számomra ilyen az igazi színház.

Bemutató: 2007. június 5.
Az előadás adatlapja