Betegség, halál, veszteség, trauma. Nem könnyű, nem vidám témák. Ugyanakkor az ismertetett kötetekben a folytonos önreflexió mellett ott bújkál az önirónia is, emelte még ki bevezetőjében a házigazda. Ezt később Peer Krisztián úgy fogalmazta meg, hogy nem engedi meg önmagának a komoly beszédet. Hogy aztán azt is hozzátegye, az a végtelenül személyes és ezért kicsi és jelentéktelen valami, ami az ember - ha igazán jól fókuszálunk - képes metaforájává válni sokkal nagyobb dolgoknak is. Ő soha nem tudott jól összpontosítani, de barátnője (Mocsár Zsófia, akinek neve társsszerzőként fel van tüntetve a köteten) halála megtanította rá. Schein Gábor is a fókuszálás fontosságáról beszélt (még ha a kifejezést nem is használta): a komoly dolgok mellett az egyes pillanatok végtelen szépségét, telítettségét, sőt túltelítettségét is szerette volna a versekben megragadni.   

Mint ahogy ebből is érzékelhető, a személyesség volt az est egyik kulcsszava. Ez elsőre talán evidensnek tűnhet, hiszen mégiscsak versekről van szó, ám a szövegek egyszerre játszanak rá a referenciális olvasat kézenfekvőnek tűnő lehetőségére, és akasztják meg ezt a befogadói folyamatot (például Peer Krisztián versének utolsó sora "Főleg, hogy az egészet most találom ki"). Kicsit olyan ez, mint amikor Tolnai Ottó beszél: éhségről és csicsókáról anekdotázik, vagy arról, hogy az Ottó nevű embereket egy kicsit mindig saját alteregójának tartja, de az egész a Gilles Deleuze és Félix Guattari nevéhez köthető rizóma fogalomból indul ki, közben egyszer csak egy derridai mondatban találjuk magunkat (arról, hogy a zsákutca, illetve a vakvágány biztonságos hely), hogy aztán egy bon mot-nál szusszanjunk meg hosszabb ideig: Szerbia még manapság is félig szemét, félig vakvágány. Tolnai sztorizó jellegű monológjával akarva-akaratlanul is demonstrálja, milyen is a "rizómatrónon" vagy a "rizómafotelben" ülni, és ennek a végtelen burjánzásnak szerves részeivé válnak a felolvasott, szintén monológjellegű versek is, eltűnik, szétmállik a határ az élőbeszéd és a leírt szöveg között.  

Vagy ott van például az a szintén szimbolikusnak is tekinthető mozzanat, ahogyan Peer Krisztián a színpadon vágja fel könyvének lapjait a felolvasás előtt. A 42-ben ugyanis rendhagyó módon nem minden oldal van felvágva, az elzárt részben található szövegek Zsófi halála után születtek. Bár nem fogtam még kézbe a könyvet, de úgy sejtem, hogy ha egy ilyen fizikai tett kell hogy megelőzze az oivasó bejutását a versek egy intimebb terébe, azzal gyakorlatilag határsértésre van kényszerítve.

A határ egyébként a bemutató másik kulcsfontosságú kifejezése volt, egészen pontosan a határátlépés. Schein Gábor Üdvözlet a kontinens belsejéből című kötetében a külső és belső tájak egymásra vetítődnek, ugyanúgy, ahogy közösségi és személyes emlékezet és képzelet motívumai is. A kötet címe tehát egyszerre utal valós földrajzi helyzetre, egy konkrét helyre (Magyarországra), de rávetíthető a test tájaira is. Mindkét szempontból értelmezhetőek Schein szavai, ahogyan arról beszélt, hogy a határt át kell lépni, mert határátlépések nélkül nincs élet. Ám ez a tett veszélyes is egyben, hiszen következményei vannak. 

Bizonyos értelemben személyes határátlépések sorának is tekinthetjük a versírást, miközben mindhárom költő valamiképp mégiscsak azt járta körbe, hogy ez a tevékenység -  vagy éppen nevezzük észlelési módnak - mennyire az életük szerves része. Elemi szükség, ahogyan Schein Gábor is megfogalmazta, akár mint a levegővétel, bár kétségtelen, hogy levegőt venni könnyebb és magától értetődőbb. Tolnai Ottó Deres Kornélia azon kérdésére, hogy miként is állt össze a Nem könnyű kötet (amely a Jelenkornál megjelenő Tolnai-életműsorozat harmadik része), kétirányú versírói tevékenységéről beszélt: egyrészt  nagyon egyszerű verseket kíván írni, hogy lássa, mi az, ami biztos, s ami képes-e, mint egy esőcsepp vagy könnycsepp, tisztán formálódni, lecsöppenni, másrészt hogy el-, illetve "összemondja" a kisebbségi írói lét világát. 

Egyáltalán nem kisebbíteni szándékozva a másik két alkotó jelentőségét, elismertségét és népszerűségét, azért mégiscsak sejteni lehetett, hogy a teltházas teremben sokan elsősorban Peer Krisztián visszatérésére voltak kíváncsiak. Legutóbb 2002-ben jelent meg kötete, azóta, vagyis másfél évtizede hallgatott. Deres Kornélia szerint ez a hallgatás is értelmezhető egyfajta megszólalásként, azonban Peer úgy fogalmazott, hogy tizenöt évig nem írni verset egyáltalán nem hőstett, és nem is egy koncepció része, hanem egyszerűen faszság. A folyamatos jegyzetelés mint világészlelési mód persze megmaradt, ugyanakkor egyre nehezebbnek tűnt felülni a lóra, ami ledobta. Peer Krisztián egyébként a beszélgetés során talán kétszer is közbeszúrta, őt a referenciális olvasat érdekli elsősorban, mellyel mintha lágyan, de Deres Kornélia azért vitatkozott volna.

A bemutató alapján azonban úgy tűnik, bármelyik módon is közelít az olvasó a kötetetkhez, ösztönösen referenciális befogadás felől, vagy épp ettől ódzkodva, a versek olvasása során valószínűleg magának is nem egy határátlépést kell végrehajtania.  

(A könyvbemutató alatt a felolvasott versek közti átvezető zenét  Prieger Zsolt  szolgáltatta.)