Nem is lenne ezzel különösebb baj, hisz ahogy ünnepet, úgy zsánert is lehet honosítani, amennyiben van rá kereslet. Márpedig, ha csak az álomgyári tendenciát nézzük, akkor ezzel bizonyosan nem lehet probléma, Hollywood évek óta futószalagon gyártja a jobb-rosszabb romantikus komédiákat. Ennek megfelelően néhány évvel ezelőtt itthon is elindult valami, s a számok alapján kínálatunkhoz (hazai szemmel) kiemelkedő kereslet is társult. Terézanyut valamivel több, mint 157 ezer néző tudta csak megállítani, a Csak szex… 400 ezres nézőszáma pedig tényleg nem semmi. A Bálint-napi rajtnak köszönhetően az S.O.S szerelem sem állt meg 238 ezer néző alatt, s ezzel 2007 legnézettebb filmje volt. Mivel nálunk ez sajnálatos módon kiemelkedőnek bizonyult, az alkotók idén is biztosra akartak menni, maradtak a szerelmesek ünnepére időzített romantikus komédiánál. Felvetődhet a kérdés, hogy egy ekkora piacon megéri-e a nézettségért ragaszkodni egy műfajhoz, de ennek kifejtése most ugyanúgy nem célom, ahogy a címadás felvetette nyelvtani problémák megtárgyalása sem. Mert a lényeg, hogy a nézettség és a biztos siker érdekében az immár összeszokott alkotók maradtak az egyszer már bevált sablonnál.

A 9 ½ randi története - a műfaji elvárásoknak megfelelően - egyszerű és univerzális: Debreceni Dávid, az egykönyves író évek óta fürdik a sikerben, imádják a nők, ő pedig imádja ezt az életvitelt. Egy sorsdöntő napon azonban élete fenekestül felfordul. Nem elég, hogy elhagyja a menyasszonya, s ezzel összefüggésben a lakhelyéül szolgáló szállodából is kidobják, még kiadójától is ultimátumot kap: néhány nap alatt meg kell írnia következő könyvét, különben ugrik a szerződése. A téma ("miért van annyi szingli nő ma Budapesten") feldolgozása miatt az írópalántának 10 nap alatt 10 randin 10 különböző nővel kell találkoznia. Az időközben a haverjához költöző Dávid biztos ami biztos alapon még egy szerkesztőt is kap maga mellé, aki nem más, mint egykori barátnője, Nóri. S elindul a randevúk sorozata, melyek során a fiatal író nem csak a nőkhöz, de önmagához is közelebb kerülhet.

Vagyis inkább csak kerülhetne, mert a film egyik fő problémáját a túlzottan vázlatos forgatókönyv és a hasonszőrű karakterábrázolás jelenti. Kissé érthetetlen számomra, hogy miként lehet másodszorra is ugyanúgy elrontani valamit. Hiszen az alkotók ezúttal is fogyasztható sztorit tálalnak, amely minden szempontból illeszkedik a műfajhoz. Ezt azonban újfent túlzottan sablonos karakterek tálalják, rendkívül életidegen környezetben, ráadásul megint túl sok reklámmal körítve. Értem én, hogy egy közönségfilmnél szükség van szponzorra, de dühítő, hogy a magyar filmesek java része még mind a mai napig nem sajátította el a product placement alapvetéseit sem (így a termékelhelyezés leginkább a bumeráng-elv mentén lehet majd hatással a hirdetők márkáira). A szereplőválasztás az alaptörténethez hasonlóan szintén jó, de az alkotók ezen a téren sem képesek kiaknázni a lehetőségeiket. Hiába a villámrandikon feltűnő nagyszerű színésznők (Herczeg Adrienn, Rezes Judit, Jordán Adél, Pelsőczy Réka, Gáspár Kata, Kéri Kitty, Szávai Viktória és Stefanovics Angéla), a 3-4 percnyi villanások nem elegendőek ahhoz, hogy kellően kibontakozhassanak a figurák.

Őszintén nevetni is csak Angélán és a női főszereplő Kovács Patrícián lehet időnként, de ezt az élményt a bankos reklámjaikból is ki tudjuk hámozni, ehhez nincs szükség mozijegyre. Fenyő Iván pedig nyilván alkalmas arra, hogy megdobogtassa a fő célcsoport szívét, arról viszont ezúttal nem tett tanúbizonyságot, hogy a jellemfejlődést is képes lenne érzékeltetni. Bár talán ez utóbbit is írhatjuk az ezer sebből vérző, tankönyv-ízű forgatókönyv számlájára, de a lényegen ez mit sem változtat. A fő probléma ugyanis a megvalósítás. Mert a jelenetek egymásra dobálása közel sem egyenlő a dramaturgiával, pedig erre igen nagy szükség lenne, már csak a zsáner kiszámíthatósága miatt is. Arról nem is beszélve, hogy egy jó közönségfilm alapja valamiféle tudat alatti közmegegyezés lehet, de egy olyan filmben ne is keresgéljünk ilyesmit, ahol a mai Magyarországon egy fiatal író egyetlen könyvből képes meggazdagodni, luxusautójának rendszámán a keresztneve szerepel, ráadásul íróként uralja a bulvárlapok címoldalát.

Korrekt közönségfilm helyett kaptunk tehát megint egy reklámokkal ízléstelenül teletűzdelt, romantikus-giccses limonádét. Az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, ugyanis jó, hogy a hazai közönségfilm már nem egyenlő a két világháború közötti sikerek bugyuta remake-jeivel, viszont végtelenül szomorú, hogy a műfajra nyitott közönség ennyivel kell, hogy beérje 2008-ban Magyarországon. A film valamely netes fórumán olvastam egy feltétlen rajongótól, hogy akinek az S.O.S szerelem tetszett, az ebben sem fog csalódni. Úgy vélem, ez vitathatatlan.