Itt tartja éves konferenciáját a Német Shakespeare Társaság (2008. április 24-27.), az étel/étkezés ábrázolása témában (Shakespeares Essen: Bühne und Bankett. Shakespeare Tage in Wien), amelyet nem más, mint a sajátosan bécsi humort német iróniával elegyítő Daniel Kehlmann szépíró nyit meg. A nagy esemény (a Német Shakespeare Társaság nem meglepő módon általában egy-egy német városban tartja évi két, tavaszi és őszi gyűlését) a házigazda a bécsi egyetemmel és a bécsi nemzeti színházzal karöltve valósul meg. A Burgtheater által indított Shakespeare-ciklus fontos színházi esemény: ilyesmire szubvencionált kőszínházban Anglián kívül elvétve kerül sor. Az évadra bérletet is lehet váltani, amelyet - egy egyébként nem játszott - Shakespeare-darab német címével reklámoznak: Vagy amit akartok.

Amit akarok? A magam részéről mindet megnézni: februárra rögtön öt jegyet váltok (ld. Megmondom, mi van c. írás). Az első, és szerencsére csak az első este csalódás: a Julius Caesar Bécsben aktualizált politikai vitairat, ahol Caesar pocakos ötvenes ősz pali, inkább vidéki vállalkozó, mint nagy hadvezér, Brutus afféle bőrkabátos besúgó, szarukeretes szemüvegben, hátranyalt jampecfrizurával, az összeesküvők pedig öltönyös menedzserek és piti politikusok. A fordítás új, modern szöveg (Helmut Krausser munkája), amely a rendező, Falk Richter első Shakespeare-rendezésének koncepciójához igazodik: a mához való viszonyt kell megmutatni. A helyi politikai csatározásokra való utalások rejtve maradnak előttem. Igaz, a rendező nyilatkozata szerint ez nem is állt szándékában: a politikusi pályák egy-egy aspektusát kívánta ábrázolni a Caesar, Brutus, Marcus Antonius és Cassius négyesével. Ebben a felfogásban Brutus tragikus figura, meg nem értett, ideákat hajszoló entellektüel, Cassius minden irigységtől és gyűlölettől mentes, az önérdek élteti, Marcus Antonius veszélytelennek látszó egyetemista, akiről csak Caesar felett tartott gyászbeszéde után derül ki, mennyire félreismerték.

A darab, és az előadás, elején Marcellus és Flavius a közönség körében pocskondiázza a Caesart éltető tömeget - jó színházi ötlet lehetne, ha egy pillanatra is sikerülne elhitetni a színházban ülőkkel, most tulajdonképpen a győztes Caesar támogatói lennénk. A győzelemre a köralakú oszlopcsarnokot idéző háttér előtt forgó, függőleges sormintában lógó hatalmas babérkoszorúk hívják fel markánsan a figyelmet. A rövidesen színre lépő Caesar kisszerűségét csak növeli a villódzó diszkóvilágítás. A jelenet, ahol előbb Casca, majd Cassius találkozik Ciceróval, és számba veszik a támogatóikat (Brutus, Trebonius, Metallus), egy forgószínpadon játszódik: gyors egymásutánban kerülnek elő a figurák, akár a politikai porondon. Nehéz követni, hogy ki kicsoda, de nem is lényeges. Csak az számít, hogy összetartanak.

Ebben a politikai kavalkádban, ahol nálunk is ismerős módon gyorsan cserélődnek magas rangú politikusok, a tőrök kiosztása erősen hatásromboló: a rendező Richter ugyan szándékosan távolságot tart a Romeo+Júlia című filmváltozat minden részletre kiterjedő modernizálásával - ám az eredmény elég felemás. Elképzelem napjaink valamely politikai botrányát, ahol titkos hangfelvételek vagy kenőpénzzel teli aktatáskák helyett tőrök cserélnek gazdát.

Érdekes momentuma az előadásnak Portia és Brutus kettőse: az asszony kvázi álmából felriadva próbálja minden bevethető női praktikával marasztalni a férjét, hajzuhataga és piros ruhája jó ellenpontja a szürkébe-feketébe öltözött politikushadnak. Jelenléte markáns, összehasonlíthatatlanul intenzívebb, mint az emlékezetből azonnal kirostált Calpurnia alakítása. Caesar és neje viszonyát uraló caesari önzést és önmagára fókuszáltságot úgy mutatja be a rendezés, hogy nem mutatja be: Calpurnia alakja eltörpül, jelentéktelenné válik Caesar mellett. Portia jelenete azonban ideiglenesen szétfeszíti a férfikvartettre hangszerelt előadást, ám nincs folytatása: a Portiát játszó színésznő a tapsrendben sem szerepel, nem is hajol meg.

A gyilkosság természetesen a média központi hírévé válik: római tógás tévébemondó hatalmas kivetítővásznakon tudósít szobormerev arccal a Big Story-ról, vagyis a tragédiáról, miközben Cinna Szabadság!-ot kiáltozva körbeszalad a nézőtéren: ritka pillanat, ahol a helyzet döbbenetét a közönség valóban át tudja élni.

A rendezés több ízben tesz kísérletet a közönség bevonására - sikertelenül: Brutus beszédét egészen a meg is hosszabbított proszcénium szélén, a közönséghez fordulva mondja el, mégsem tud minket bevonni. Marcus Antonius gyászbeszéde az előadás csúcsa, valóban plasztikus monológ, amelyet meg-megszakít a kérdés: Tessék? - eljátszva a döbbenetet is, amit okoz. A közönséget azonban itt sem sikerül megszólítani, a zsöllye némán-kényelmesen üldögél. A reakció elmaradásával különös módon számol is a rendezés: a taps magnóról megy. Az előadás, amely a hatalmi harc parabolája hivatott lenni, a továbbiakban nem több egy politikai szappanoperánál. A második részben fellépő Caesar szelleménél és a vele viaskodó Brutus alakításánál emlékezetesebb a lassan beforduló hatalmas vastraverz-lépcső, amelyen megjelenik. A háborús jelenetek a proszcéniumszínpadba vájt süllyesztőben játszódnak, és öngyilkosságok sorozatává válnak. Brutus, a bőrkabátos értelmiségi öngyilkossága Strato segítségével igazi megkönnyebbülést hoz: hosszú kínlódásnak szab határt.