Olaszországot mi magyarok (is) izgalmas, szenvedélyes, szépségekkel teli helynek látjuk. Szemszögünkből nézve megvan az az előnye is a többi mediterrán országhoz képest, hogy közel fekszik hozzánk, ezért egyszerre elérhető és titokzatos, egzotikus. De az országon belül Nápoly egy külön világ, az olaszoknak is nehezen érthető dialektussal, melyet a nápolyiak zavartalanul használnak. Nápolynak saját törvényei vannak, saját vulkánja és saját tengerpartja. Hasonlókat mondhatnánk más olasz városokról is, de a szavakon mégis kevesebb nyomaték lenne.

Ebben az ötvenes évekbeli nápolyi világban játszódik Elena Ferrante Briliáns barátnőm című regénye. A szerző neve álnév, nem tudni, ki áll mögötte, egy ismert író vagy pedig egy, csak ezen a néven publikáló szerző. (Tavaly év vége felé jelent meg egy leleplező cikk a The New York Review of Books című lapban, azonban azóta sem lehet hitelt érdemlően megválaszolni ezt a kérdést - a szerk.) Annyit olvashatunk a regény fülszövegében, hogy Nápolyban született. Magyarul ez a könyve jelent meg először, a Nápolyi regények című sorozat első részeként, a Briliáns barátnőmet további három fogja követni, melyek Olaszországban és a világ más pontjain már zajos sikert arattak.

Az, hogy betekintést nyerünk egy tőlünk időben és térben távol álló világba, a könyvnek külön érdekességet ad. Az ötvenes években, a világ számos pontján hasonlóan hímsoviniszta szereplőkkel találkoztunk volna, a sértésekre végletesen, szenvedélyesen reagáló emberek, családok is sok helyről ismerősek. A regény különlegessége abban áll, hogy a legapróbb részletekbe menően, lélektanilag hitelesen festi meg két általános-, majd középiskolás lány barátságát. A történet nem sarkított, nem is fantasztikus helyszínen játszódik, és nincsenek benne igazán meglepő fordulatok vagy „csodás elemek”, ám mégis lebilincseli az olvasót. Olyan egyszerű, pátoszmentes a nyelvezete és a történései is, mintha csak egy köznapi lány naplóját olvasnánk, aki ugyan leírja nekünk mindazt, amit a felszínen lát a körülötte zajló világból és a körülötte kialakuló kapcsolatokból, de úgy, hogy azoknak rögtön az értelmét, a jelentőségét is megtalálja.

Az egyes szám első személyű elbeszélő, Lenù és barátnője, Lila, a szegénynegyedből kitűnő lányok. A névválasztás érdekessége, hogy a Lenù a nápolyi nyelvjárásban az Elena, vagyis a választott írói keresztnév becézett változata. Ez is erősíti azt az érzésünket, hogy személyes élményekkel teli történetet olvasunk. Az elbeszélésből úgy tűnik, hogy (kezdetben legalábbis) Lila az okosabb, ő az, aki nagy műveltségre vágyik, és ő ülteti el Lenùban a lázadásnak, a függetlenségre és a szabadságra vágyásnak a magját. Lenù mintha mindent csupán a Lila iránt érzett barátság és csodálat miatt tenne. És valóban, a regénynek mintegy a feléig biztosak lehetünk benne, hogy a „briliáns barátnő” nem más, mint Lila. Megjegyzem, hogy a magyar fordítás a címben az egyes szám első személyű birtokos személyjelet használja (Briliáns barátnőm), és ezzel azt hangsúlyozza, hogy Liláról van szó, de az olasz cím úgy hangzik, hogy L’amica geniale, vagyis A briliáns vagy zseniális barátnő.

A középiskolát már csak Lenù folytathatja, mert Lila családja nem pártolja a lányuk továbbtanulását. A két lány még ekkor is verseng egymással az ismeretek megszerzéséért. Lila teljesen egyedül áll neki a latinnak, és így is minden tárgyban előrébb jár, mint Lenù. A különféle családon belüli, és a családok közötti intrikákon és harcokon túl, a regény legizgalmasabb vonulata és kérdése, hogyan tartja fenn magát és harcol a tehetség, illetve hogy tűnik el a süllyesztőben. A regény nem csak egyszerű kor- és társadalomkritika. Lilának természetesen sokkal könnyebb dolga lett volna, ha a szülei engedélyezik a továbbtanulását. De valójában nem feltétlenül csupán a külső akadályok miatt szakítja félbe önmaga művelését.

Lenù nem érzi magát olyan tehetségesnek, mint Lila. A barátnője fogalmazása „lényegre törő, világos és gördülékeny”. Lila életet ad a tárgyaknak és azok sorsát a magáéval egybe tudja sodorni. Lenù azt hiszi, neki kevésbé eredeti dolgok jutnak eszébe. De mindez lényegtelenné válik, amikor tizenhat éves korukra Lenù továbbra is harcol, tanul és keresi a saját hangját, Lila viszont a férjhez menést, az egyszerű, anyagi boldogulást választja. Megkérdőjeleződik az olvasóban, hogy Lenù valóban csak Lila árnyéka lett volna, ahogy azt az elbeszélő állította, vagy folytonos önkritikájának, illetve nyitottságának köszönhetően látta úgy, hogy Lila gondolatai, írásai ötletesebbek, jobbak. Megkérdőjeleződik, hogy ki is kettőjük közül A briliáns barátnő, hisz a végeredmény az, hogy Lenù kitartásával, és nem lankadó érdeklődésével a legjobb tanulók közé kerül. Sőt. Lenù diplomatikussága – ami részben kitartó önművelésének köszönhető – Lila éles szemű kritikájánál és karakán, lázadó fellépésénél sokkal célravezetőbbnek bizonyul a konfliktusok kezelésében.

A regény háromnegyed részét kitevő utolsó fejezete A cipők története címet viseli. Lila családja egy jellegzetesen Nápoly környéki (illetve olasz) mesterséget űz, bőrrel foglalkoznak, cipészek. Lila már kiskamaszként azon gondolkozik, hogy saját tervezésű, egyedi cipőket készíthetnének bátyjával, a mostani kulimunkával, a javításokkal szemben. Ennek a tervnek a látszólagos megvalósítása, illetve kudarcba fulladása szimbolizálja Lila küzdelmeit, lehetőségeit, és mozgatja is részben az eseményeket, rendezi a szereplők egymáshoz való viszonyát. A könyv egyik legnagyobb feszültségét, vulkánszerűen, az robbantja ki és tartja „forrón”, hogy a cipőkbe, illetve a cipőgyár tervébe egyfelől bele lehet vetíteni az ember álmait, el lehet képzelni, hogy ebben a foglalatosságban valósítsa meg az ember önmagát, másfelől – pótcselekvésként, vagy egyfajta vigaszként – el is terelik Lila gondolatait az eredeti elképzeléseiről. Nem csoda, ha közvetetten pont egy cipő, a Lila és bátyja által készített „mintapéldány” okozza majd Lila számára, a regény utolsó soraiban, a legnagyobb fájdalmat.

Az embernek kedve támad újragondolni kamaszkora eseményeit. Értelmesebbnek tűnnek a Briliáns barátnőm elolvasása után.