Valószínűleg mindenki keveredett már olyan társaságba, ahol egyedül maradt a véleményével, és hiába tudta, hogy neki van igaza, hiába érvelt, képtelen volt bárkit is a maga oldalára állítani. Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter, ahogy a régi vicc mondja. Vagyis annyira kétségbeejtő ez a magány, hogy az ember jobb esetben felülvizsgálja saját, addig megingathatatlannak vélt igazságát, ami persze hasznos is lehet, rosszabb esetben viszont megtörik, beletörődik, feladja, és magára erőszakolja a többség véleményét. Annyiszor hallja és olyan sokan mondják, hogy mégiscsak lehet benne valami. Az nem lehet, hogy csak nekem van igazam. Ez azt jelenti, hogy megőrültem? Ha valaki már nemcsak felülről, nemcsak távolról, hanem a hozzá egészen közel állóktól is hallja, talán még saját magának is képes lesz hazudni, nehogy elveszítse a szeretteit.

Valami ilyesmiről szól az Emlékek klinikája, ügyesen összemosva a személyes és a közéleti síkokat, bár kissé didaktikusan. A játékteret a nézőtér egymással szemben elhelyezett lelátórészei veszik körül. Egy harsány, de unalmas talkshow nézői vagyunk, egészen addig, amíg egy túszdrámába keveredünk. A sarkokban elhelyezett tévéképernyők mutatják be a háttértörténetet: a forradalmárok az államilag támogatott szemműtét ellen lázadtak fel, mivel a „Tiszta szem” program valójában nem a látást élesíti, hanem a minket körülvevő negatívumok érzékelését tompítja. A műtéten átesők kiegyensúlyozottak, szemben a „hályogosokkal”, akik folyton elégedetlenek, vitatkoznak, kritizálnak, észreveszik környezetük, embertársaik, netán a rendszer hibáit. Az pedig senkinek sem jó. Mégiscsak vonzóbb egy olyan világban élni, ahol mindenki boldog, mindenki egyetért, mindenki ugyanazt gondolja mindenről.

Áron véletlenül keveredik bele a partizánakcióba. Az öt színész közül Hajduk Károly az egyetlen, aki mindvégig ezt a józanságát őrző figurát alakítja, míg a többiek (Hay Anna, Julia Jakubowska, Ördög Tamás és Terhes Sándor) hol a talkshow szereplőiként, hol a klinika munkatársaiként, hol pedig Áron családtagjaiként tűnnek fel. Ez egy különleges dinamikát biztosít az előadásnak, egy-egy erősebb jelenet után azonban többször is zavarossá válik a történet. A klinikán ébredő Áront a hatalom nem fizikai erőszakkal próbálja a műtétre rávenni, de éppen elég nyomasztó az emlékek felidézése és átírása, és hogy távol kell lennie rokonaitól, akik már átestek az operáción. A kérdés csak az, hogy sikerül-e megtörni a férfit, aki teljesen átlagos családapaként valószínűleg az utolsó ellenállók egyike. A mondanivaló egyértelmű: a mindenkori hatalom tudatlanságban tart, félelmet ébreszt, ugyanakkor a biztonság hamis érzetét is felkínálja; gondolkodásunkat, sőt a múltunkat is képes megváltoztatni.

A Stereo Akt előadása a közös ügyeinkben tapasztalható félelmeket és hazugságokat vetíti ki a magánember hétköznapi életére, majd újra vissza a közéletre. Áronhoz hasonlóan bizonytalanok vagyunk, szorongunk, állandó harcot vívunk szeretteinkkel ugyanúgy, mint tágabb környezetünkkel, és minél egyenesebbek, minél szkeptikusabbak, kritikusabbak vagyunk, annál nagyobb eséllyel maradunk magunkra. Jogosan érezhetjük úgy néha, hogy kényelmesebb lenne kompromisszumokat kötni, még akkor is, ha ezek hazugsággal vagy akár önfeladással járnak. A videók, a fény- és hanghatások néha ezt a nyugtalanító érzést erősítik, az egyes színészek sokféle szerepe viszont legalább annyira hátrány, mint amennyire előny: elvesznek a figurák, ugyanakkor érezzük, hogy szándékosan ugyanaz a néhány férfi és női alapkarakter forog körülöttünk, mindenki egy ellen.

Mi vagyunk Áron, kellő érzékenységgel beleképzelhetjük magunkat a helyébe, még úgy is, ha személyes történetének legszomorúbb fejezeteiből legfeljebb csak sejthetünk valamit. Látunk ugyanis munkahelyi szituációt, wellness-üdülést és szülinapi zsúrt feleséggel, gyerekkel, nagymamával, illetve egy találkozást az apával, aki fiatal barátnővel jelenik meg, ezek a kapcsolatok pedig láthatóan erősen terheltek, a forrásokig viszont nem jutunk el. A katarzis tehát nem teljes, de érdekes kísérletet látunk az elsősorban könyvekből és filmekből ismert negatív utópiák, vagyis a disztrópiák színrevitelére, és nem lehet nem észrevenni a téma aktualitását sem. És ha tetszik, akár el is vonatkoztathatunk a konkrét hírekről, általánosságban viszont elgondolkodhatunk a korról: ha mi vagyunk a műtét előtt álló Áron, talán mégsem vagyunk egyedül, még ha elidegenedett és atomizálódott társadalomban is élünk, ahol a körülöttünk lévők egy részét már megműtötték.

STEREO Akt / Boross Martin-Thury Gábor: Emlékek klinikája

Szereplők:

Hajduk Károly

Hay Anna

Julia Jakubowska

Ördög Tamás

Terhes Sándor

Zene: Bartha Márk
Látvány: Horváth Jenny
Videó animáció: Karcis Gábor
Operatőr: Táborosi András
Fény: Dézsi Kata
Technikai vezető: Szapu Márk
Produkciós asszisztens: Budavári Réka, Szabó Julcsi
Producer: Rácz Anikó
Dramaturg: Thury Gábor

Rendező: Boross Martin

Bemutató: 2017. január 27.

Trafó

A Trafó és a STEREO Akt közös produkciója

Fotók: Albert Kinga, Dudás Ernő, Jókúti György, Kincses Gyula