Kedvelem és nagyra tartom a Concerto Budapest együttest, Kelemen Barnabás pedig kifejezetten a kedvenc előadóim közé tartozik. S ha hozzáteszem, hogy nem nagyon volt még alkalmam női karmesterrel tartott előadást megcsodálni, nem kell tovább magyarázni érdeklődésem okát és mértékét, amivel a koncertre igyekeztem.

Így a legkevésbé sem lepett meg, hogy a Zeneakadémia nagyterme zsúfolásig telt, miközben örömmel és büszkeséggel töltött el, hogy kedves barátnőm kíséretében helyet foglalhattam a nézőtér közepén, jó helyen. Persze a kíséret nem tartozik a mondanivaló lényegéhez, mégis fontos megjegyezni, mivel a régi és jó ismeretség miatt lehetőségem nyílt arra, hogy a saját véleményem mellett egy másik nézetet is figyelembe tudjak venni, ami egy női karmester esetében nem mellékes.

Itt viszont egy kis kitérőt kell tennem, tudniillik van némi bizonytalanság bennem a karmester szerepét illetően. Persze nem a kályhától kezdem a történetet (akit ez érdekel, annak Leonard Bernstein előadásait ajánlom), inkább az kelt bennem kétséget, hogy tudom, a vendégkarmester általában meglehetősen kevés tényleges időt tölt el az együttessel a fellépés előtt. 

Szóval amikor azt gondolom, hogy a karmesternek van valamiféle koncepciója a darabról, annak előadásáról és azt megfelelően kommunikálja a zenekarral és valahogy kihajtja belőle ezt az előadás során, akkor a rövid ténylegesen együtt töltött idő miatt feltételezem, hogy a karmesternek tekintélye van, aminek köszönhetően a kommunikáció meglehetősen hatékonyan és gyorsan zajlik.

Márpedig én még nem találkoztam női karmesterrel, ráadásul meggyőződésem, hogy ez nincs jól így, sőt kifejezetten szeretném, ha sok, legalábbis több női karmester lenne, nagyjából abban az arányban, ahogyan a zenekarban is vannak férfiak és nők.

Nyilván sok minden kell ehhez, de azt gondolom elengedhetetlen a megfelelő tekintély, ami egy patriarchális társadalomban nem feltétlenül adott. Ugyanakkor Alondra de la Parra rendkívül fiatal kora óta karmesterkedik, van némi siker mögötte és New York-i születésű mexikóiként nemzetközi elismerés társul a személyéhez, szóval a tekintélyének van alapja.

Szóval bejön az együttes a színpadra, a karmester is megjelenik, és kezdődik Stravinsky műve, a Pulcinella-szvit. Már nem emlékeszem, miért történt így, de amikor a karmester megjelent, nem figyeltem rá, csak akkor került a figyelmem középpontjába, amikor (már) háttal állt nekem.

A Pulcinelle-szvit különös darab: barokk dallamok, kissé merev szerkesztés, ugyanakkor valami elementális erővel tör fel a mélyéből egy nagyon is különböző szemlélet, Stravinsky látásmódja, ami - úgy mondanám - élet ad a dolgoknak: végig azon tanakodtam, hogy mennyire a karmester karikíroz, és mennyire maga a darab humoros. Végül arra jutottam, hogy a kettő együttesen: nem csak a darab szatírikus, ezt a koncepció még kifejezetten erősítette is.

A karmesternő jelenlétét illetően pedig, férfi nézőként és hátulról látva túl “táncosnak” tűnt: mintha nem vezényelné, hanem táncolna a zenére. Ráadásul olyan benyomásom volt, hogy a zenekar férfi tagjai nem nagyon néznek fel a kottából. 

Majd következett a Mozart-hegedűverseny, Kelemen Barnabás közreműködésével. Ezúttal a karmesternő arcát is láttam, és kellemes látványban volt részem. Kezdve a szexista oldallal, meglehetősen fiatal és csinos nő, és folytatva a lényeggel: az látszott rajta, hogy élvezi és teljesen komolyan gondolja azt, amit csinál. Az élvezetre egyébként minden oka megvolt, minthogy Kelemen színrelépésével megteremtődött a varázs, és ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy mi hiányzott eddig: a zsenialitás.

Szeretném leszögezni, hogy a Concerto Budapest rendkívül jó együttes, és ezúttal is hozták a formájukat. Az első pillanattól az utolsóig renndkívül jól szólaltak meg, volt dinamikájuk, azaz tudtak halkan és meglehetősen hangosan is játszani, és ezt jól alkalmazták. A Zeneakadémia nagytermét általábban kissé fülledt hangzásúnak érzem - ezúttal még ilyen érzésem sem volt, a zenekar kifejezetten szépen, nagyon jól szólt.

Koncepció is volt, ahogyan ezt már említettem. Mégis, abban a pillanatban kezdett vibrálni és élni, ahogy Barnabás húrjai megszólaltak. Rendkívül jó érzékkel, hihetetlenül finom dinamikával, és az apró intonációs finomságok iránti kivételes érzékkel játszott, ahogy mindig, úgy most is. 

Van azonban egy apróság, ami akkor kezdett tudatosulni bennem. Már a Stravinsky-darab során is volt egy olyan érzésem, hogy valami baj van a dinamikával, csak nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi az: mivel volt dinamika, azaz hangos és halkabb részek váltották egymást, csak mintha a kettő közötti átmenet lett volna kissé hiányos.

Egyrészt Barnabás az ő zsenialitásával tökéletesen kitöltötte ezt a dinamikai rést, ugyanakkor a fellépésével ki is hangsúlyozta azt, mivel olyan érzésem volt, hogy ezúttal nem egy Mozart darabot hallok, hanem Barnabás mutatja be azt, hogy mit tud, mellesleg egy Mozart-darabban. Amiben nagy segítségére volt a zenekar, ami a háttérben maradt, néha úgy éreztem, hogy túlságosan is.

Jött a szünet, amikor sikerült megbeszélnünk az élményeinket, és ha rövid időre is, de női szempontból láttam a karmesternőt. Barátnőmnek kifejezetten tetszett a fellépése, bár megjegyzésemmel, hogy “táncol”, végül egyetértett.

Majd következett a Dvořák-szimfónia, mialatt egyre erősebben éreztem, hogy a koncepció, legalábbis ahogyan én azt hallom, az volt, hogy a lényeget, a főbb szólamokat, a fontosabb motívumokat kihangsúlyozni, ugyanakkor a háttérbe szorítani minden kevésbé jelentős részletet, apróságot (amit néha még a frazeálás is megszenvedett). Nyilván az én finnyásságomnak köszönhetően, de nekem a zene egy kicsit kilúgozottnak, előre emésztettnek tűnt.

Újra leszögezem, hogy nagyon jó koncert volt. A karmesternek, az előadásnak volt koncepciója és ezt keresztül is vitte. Valamint rendkívül jó szólót hallottunk az előadás során. 

Azt mégsem tudom eldönteni, hogy amit én leegyszerűsítésnek hallottam és a részletgazdagság hiányának, az egy sajátosan női látásmód, vagy egyszerűen csak egy általam kevésbé kedvelt felfogás (nemektől függetlenül).

Mindkét esetben, valamint a karmesternőt és Kelemen Barnabást is beleértve, egyetlen dolgot hiányoltam, a művészi alázatot. Amit persze ellensúlyozott a Concerto Budapest, ami a háttérben játszott.

Részben ennek, részben a közreműködő zenészeknek köszönhetoen mégis nagyon jó koncertélményben volt részünk.

2017. március 17. péntek 19.30 Zeneakadémia

Stravinsky: Pulcinella-szvit

Mozart: A-dúr hegedűverseny No. 5, K. 219

szünet

Dvořák: VII. d-moll szimfónia, op. 70

Közreműködik: Kelemen Barnabás - hegedű

Concerto Budapest

Vezényel Alondra de la Parra

Kelemen Barnabás

A Kossuth- és Liszt-díjas Kelemen Barnabás (1978) a magyar zeneélet egyik legismertebb és legsikeresebb alakja. Muzsikuscsaládból származik: édesapja Kelemen Pál csellóművész, édesanyja, Pertis Zsuzsa csembalóművész volt. Gyermekéveit a Liszt Ferenc Kamarazenekar közvetlen közelében élte. A Zeneakadémián Perényi Eszter növendéke volt, korai bemutatkozása nyomán hamar országos hírnév és elismerés övezte teljesítményét. Számos nemzetközi versenyen győzedelmeskedett, szólólemezeinek száma meghaladja a tizet. A budapesti Zeneakadémia tanára, a Bloomingtoni Egyetem vendégprofesszora. Kocsis Zoltán társaságában felvételt készített a Bartók Új Sorozat számára a zeneszerző hegedűműveiből. Vonósnégyese, a 2009-ben megalakult Kelemen Kvartett nemzetközi sikereket arat.

Alondra de la Parra

A hangverseny karmestere, Alondra de la Parra (1980) New York-i születésű, mexikói karmester, akinek érdeklődése hétéves korában megkezdett zongoratanulmányait követően már viszonylag hamar, tizenhárom évesen a vezénylés felé fordult. A Manhattan School of Music növendékeként 2008-ban fejezte be tanulmányait. Mentorai közé tartozott Marin Alsop, Charles Dutoit és Kurt Masur. Mexikói-Amerikai Zenekar néven már 2003-ban saját együttest alapított, amely 2004-től Philharmonic Orchestra of the Americas néven folytatta tovább működését. 2015 októbere óta a Queensland Symphony Orchestra karmestere. Alondra de la Parra az UNICEF nagykövete és Mexikó hivatalos kulturális nagykövete.

Concerto Budapest 

A Concerto Budapest Magyarország egyik vezető nagyzenekara, történelmi múlttal és a fiatal zenészek dinamizmusával. Nagy ívű és innovatív műsorszerkesztésével, egyéni hangzásával új színt hozott a magyar zeneéletbe. Művészeti igazgatója 2007 óta Keller András Liszt-díjas és Bartók-Pásztory díjas hegedűművész, karmester, a londoni Guildhall School of Music and Drama hegedűprofesszora.

Igor Stravinsky: Pulcinella-szvit

Igor Stravinsky (1882-1971) második alkotói korszaka, amely a Le sacre du printemps modernizmusába torkolló, nevezetes “orosz periódust” követte, a Pulcinellával kezdődik. Ahogy a zeneszerző maga vallotta meg a Robert Crafttal folytatott beszélgetésekben, az ötlet koreográfus partnerétől, Gyagilevtől származott: ő javasolta barátjának, hogy dolgozzon át egy csokor Pergolesi-tételt. Stravinsky nem lelkesedett: “… azt hittem, megőrült. Pergolesit csak a Stabat Mater és Az úrhatnám szolgáló révén ismertem, és /…/ Gyagilev tudta, hogy a legcsekélyebb mértékben sem voltam tőle elragadtatva”. Kelletlenül mégis belelapozott a kottákba, és mint mondja, “beleszeretett” Pergolesibe (és kortársaiba). Ezzel kezdetét vette Stravinsky nagy jelentőségű neoklasszikus-neobarokk korszaka. A Pulcinella figuráit a commedia dell arte világából vették kölcsön, Stravinsky kissé átrajzolta a kiválasztott tételek dallamvonalait, átszínezte a harmóniákat, némiképp tehát eltorzította és asszimetrikussá tette az eredeti barokk zenét, amitől az, ahogy ő fogalmazott, “bizonyos mértékig szatíra lett”, vagyis megtelt a 20. századi reflexió szemhunyorító iróniájával. A - Stravinsky szóhasználatával - action dansant (táncolt cselekmény - vagyis nem balett) témája szerelmi bonyodalom: minden leány Pulcinellába szerelmes, a leányok jegyesei, a legények pedig féltékenységükben bosszút forralnak, de tervük Pulcinella furfangjának hála, meghíúsul, s a bonyodalmas forgatag boldog befejezéssel ér véget. A Picasso díszleteivel megvalósult, Ernest Ansermet vezényelte párizsi ősbemutatót (1928. május 15.) követően Stravinsky tizenegy számból álló koncertszvitet komponált a darabból, ebben az eredeti mű énekszólamait hangszeres szólamokra cserélte fel. A Pulcinella elragadó bájú, egyszer kecses, másszor bumfordi, de minden ütemében életörömtől ittas mű: kicsit Pergolesi (meg Gallo, Wassenaer, Monza, Parisotti) és nagyon Stravinsky - és ugyanezt az atmoszférát árasztja a szvit is.

Wolfgang Amadeus Mozart: A-dúr hegedűverseny, No. 5, K. 219

Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) életművében a hegedűversenyek viszonylag zárt csoportot alkotnak: a zeneszerzőnek összesen öt ilyen műfajú alkotása maradt fenn, és valamennyit élete hosszabb első, salzburgi szakaszában írta, viszonylag szűk intervallumban 1773 és 1774, vagyis tizenhét és tizenkilenc éves kora között. A kompozíciók kivétel nélkül dúr hangneműek, valamennyi derűs, könnyed, nemegyszer játékos hangvételű alkotás, persze lírai, éneklő, nemegyszer vallomásos lassú tételekkel. A sorrendben legutolsó, ötödik mű, a mai koncerten felcsendülő A-dúr hegedűverseny (K. 219) az egyetlen, amelynek e darabok közül “különös ismertetőjegye” van. Az 1775. december 20-i keltezésű darab a többihez hasonlóan felhőtlen gondolat és érzelemvilágú, de ugyanakkor talán elmélyültebb és tartalmasabb is, mint társai. Az emblematikus nyitótétel (Allegro aperto) máris jelzi, milyen dimenziókra számítsunk: a zene hangvétele fokozottan elegáns, nagyvonalú, reprezentatív, a megszólalásmód büszuke határozottságot mutat. Az Adagio lassú tétel hangjának bensőséges és személyes voltát a meghitten éneklő hegedászólam daktilikus sóhajmotívumai és hirtelen meghökkenést jelző megállásai mélyítik el és teszik olykor már-már drámaivá. A mű nagy attrakciója azonban a kecsesen táncos léptű záró rondó (Tempo di minuetto), amelynek vége felé egy hirtelen gesztussal közbeékelt “Török induló” vad temperamentuma szegezi székhez a meghökkent hallgatót. Ez a dúrból mollá sötétedő, szenvedélyes, hangsúlygazdag, harciasan menetelő zene vált az évzszázadok során a mű védjegyévé. Érdekes, hogy Mozart másik “török indulós” fináléjú műve, a néhány évvel később keletkezett K. 331-es zongoraszonáta is A-dúr hangnemű, akárcsak a hegedűversenye.

Antonin Dvořák: VII. szimfónia, d-moll, op. 70

A hangversenygyakorlat egyik nagy igazszágtalansága, hogy Antonin Dvořák szimfóniaterméséből a karmesterek szinte kizárólag a 8. és 9. szimfóniát vezénylik, a többit rendszerint elhanyagolják. Hhogy milyen értékek maradnak így felfedezetlenül, azt jól illusztrálhatja a ma este felhangzó 7. szimfónia. A művet a zeneszerző 1885-ben fejezte be, így tehát a 7. szimfónia négy évvel előzi meg a 8.-at (1889) és nyolccal a 9-et (1893), ereje, invenciója alapján azonban akár azt is vélhetné a hallgató, hogy közvetlen szomszédja, előzménye a két nagy jelentőségű műnek. A kompozíció megalkotására jó ösztönzést jelentett a London Philharmonic Society megrendelése - ez a testület tiszteletbeli tagjává választotta Dvořákot, és új művet kért tőle. A darab érdekes példája annak, hogyan bontakozik ki a hatásokból valami egészen eredeti és saját, hiszen már az első két tétel (de kiváltképp a nyitó Allegro maestoso) igen erőteljesen magán viseli Brahms hatását, ami nem is csoda, hiszen Dvořák a nem sokkal korábban megismert 3. szimfónia friss élményével a fülében kezdett komponálni. Brahms kontrapunktikája és ritmikai rafinériái, valamint jellegzetes dallamfordulatai mellett áttételes hatásként Beethoven zenéjének ereje, súlya, tömörsége is igencsak ott van a Hetedikben, amelynek azonban harmadik és negyedik tétele már eltéveszthetetlenül dvořáki, s a saját stíluson belül is markánsan a Kilencediket jósolja. Megragadó a Scherzo erős sodró keringőzenéje és a finálé szenvedélye, feltartóztathatatlan, ádáz lendülete, amely szintén a kilencediket előlegezi. Dvořáknak ez a műve erőteljes hazafias érzelmeket fejez ki: a zeneszerzőnek sokszor járt a fejében a cseh nép öntudatos küzdelme a mű írásakor, a lassú tétel fájdalmas lírájára pedig édesanyja halálának élménye nyomja rá bélyegét. A mű nagy sikert aratott 1885 áprilisában a londoni St. James Hallban lezajlott bemutatón, amelyet maga a zeneszerző vezényelt. (Forrás: műsorfüzet - a szerk.)