Mi az a néhány momentum, amit elöljáróban fontosnak tart megemlíteni?

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy mikor 1974 és 79 között a budapesti Bölcsészkarra jártam, abban a szerencsében részesültem, hogy másodéves koromtól Eötvös-kollégista lehettem. Első egyetemista évemben a Krisztina körút és a Mikó utca sarkán, rokonoknál húztam meg magam, noha forma szerint a Budaörsi úti kollégium diákja voltam, az azonban nem volt az én világom. A következő év szeptemberében Hóvári János és Rugási Gyula valahogy elintézte, hogy átkerüljek a Ménesi útra. Ami ettől fogva történt, az valóban meghatározó lett a továbbiakban: olyan tágassá vált a világ körülöttem, amilyen csak a mesében létezik. Rendkívül szerencsésnek éreztem magam, s mindjárt, ahogy betettem a lábam a Kollégiumba, jelentkeztem az Irodalomtörténeti Intézet (akkor még így hívták) egyik fiatal kutatójának speckoljára. A már akkor reményteljes eposzkutató hírében álló Szörényi László Huszadik századi magyar próza címmel tartott esténként szemináriumot. Szörényi órái eseményszámba mentek, néha harminc-negyven fiatal is összejött nála mindenhonnan az egyetemről. Gyakorlatilag végigvettük vele, és megbeszéltük a múlt századi prózát Török GyulátólMándy Ivánig. Az órákat az tette még izgalmasabbá, hogy amikor a jelenkori részekhez értünk (minden szemeszterben akadt ilyen alkalom), Szörényi kortárs írókat is meghívott közénk. Így volt szerencsém először találkozni Mészöly Miklóssal, Nádas Péterrel és Mándy Ivánnal.

De Szörényi László, s az óráinak otthont adó Eötvös Collegium azért is fontos nagyon, mert minden alkalommal szóba került nála egy-egy Kosztolányi-regény is, és voltaképp itt történt életemben a kepleri fordulat: ezekben az években olvastam el Kosztolányitól és Kosztolányiról minden elérhetőt a Ménesi úti híres könyvtárban, ahol este tíz óráig nyitva állt előttünk minden polc, és hozzáférhető volt bármilyen olvasmány. Könyvről-könyvre szállhattunk, mint a madarak. Száz szónak is egy a vége: a Kilazult kő írója sokat köszönhet Kosztolányinak.

Amit tehát itt elmondott, az részben tanulás, részben az irodalom "elsajátítása"? Netán közvetlen élményi hatás?

Mohai V. Lajos

Mohai V. Lajos

Mohai V. Lajos

Mohai V. Lajos

Mohai V. Lajos

A Kosztolányi-életmű (és tegyem hozzá, létérzékelés) másik, azonnal szembetűnő és minduntalan visszatérő eleme, alappillére a földi/emberi boldogság-boldogtalanság kérdése. Versben a leghíresebb szakasza ennek a Számadás nyitánya: "Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, / nem szégyen ez, vallj, - úgyis vége van - / boldog akartál lenni és hiába, / hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan".

Vagy prózában ennek az élet nézőpontjából fontos képzetkörnek a megjelenítése - kiragadott példaként - az Aranysárkány című regénye. Az Aranysárkány a boldogság mibenlétére vonatkozó írói válaszok között egészen kivételes helyet foglal el, amit a regény utolsó szava, a "boldog" jelző maga is kiemel. Az asztaltáncoltatás rítusában a földi életében végképp boldogtalan Novák Antal azt közli a lányával, Hildával, "hogy ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és a Sziriusz között, már boldog". Amikor ilyen kérdéseket feszeget valaki, természetes, hogy hatnak rá azok, akik maguk is hasonló gondolatok között őrlődtek, netán gyötrődtek. Minden, amit mások gondolataiból elfogadok, átrendeznek bennem valamit. Az irodalom ebben az értelemben tanulás is.

Az Örvény köde nyíldos, és az Égi bolthajtás alatt című versek ajánlása Kosztolányit szólítja meg. A Rezümé Tandori Dezsőt…

Kosztolányi mellett a másik fontos irodalmi szereplő az életemben Tandori Dezső. Első két kötetéből nagyon sokat tudtam meg a világról, és arról, hogyan lehet újraképezni az életből az irodalmat. Ezek, tudom, nagy szavak, de meglesni, hogy más hogyan csinálja - kiváltképp, akiről azt érzem, hogy közel enged magához - nagy élmény.

Egyébként én szerkesztettem első válogatott verseskötetét 1989-ben, Vigyázz magadra, ne törődj velem címmel. Készítettünk együtt rádióműsort, szövegpublikációt, és többször is írtam róla. Nagy öröm a közelsége. A Töredék Hamletnek kötet nyitóversére, az Hommage-ra "felel" a Kilazult kő zárása, a Rezümé.

Hat esszékötet után, egy máig publikálatlan monográfiával a tarsolyában a Kilazult kő az Ön első verseskötete. Mi ösztönözte arra, hogy az elemző prózától a vershez forduljon?

Életem szomorú története a Kutyánk halála. Ez a közvetlen élményi mag. Meg az - és ez a nehezebben megragadható -, hogy annyi szomorúság és depresszió gyűlt föl bennem az eltelt évtizedekben, amelynek valahogy formát kellett találnia.

Az azonban valóban elgondolkodtató, hogy valaki ötven évesen, három évtizedes - ámbátor nem rendszeres - irodalomtörténészi, kritikusi tevékenységgel a háta mögött egyszer csak verseskötettel jelentkezik. Ez tényleg meglepő lehet… A barátaim számára is. Legutóbb Kálmán C. György és Bojtár Endre hangot is adott ennek, meg a kíváncsiságuknak.

A történet úgy kezdődött, hogy olvasás, írás közben különféle papír-fecnikre elkezdtem sorokat írni, szavakat, szókapcsolatokat, mondatokat. Már ismerem annyira az írást, hogy tudjam, semmit se erőltessek: vagy jön magától, vagy nem. Egy év elteltével annyi már látszott, hogy ez valami más lesz, mint amit eddig írtam. A Kilazult kő azután több mint egy évet várt arra, hogy megjelenjen. Nem anyagi vagy más külső kényszer miatt. Egyszerűen most ért meg arra, hogy kötetté váljon.

És még valamit hozzátennék. Általános és középiskolás koromban már írtam verseket. Ezek megmaradtak, egy közülük pedig, a Vízió a kertben a Kilazult kőben is olvasható.

Ezek alapján úgy tűnik, az élet-halál kérdés már a kezdetektől mélyen foglalkoztatja Önt.

Naponta gondolok a halálra. A saját halálomra, és másokéra is. Halottaim halálára. Halottat is nagyon korán láttam, hatévesen: amikor Nagyapám meghalt, abban a szobában voltam, ahol megállt a szíve. Hirtelen halál volt, nem lehetett rá fölkészülni. Így történt, hogy részese lettem a tragikus pillanatnak. A történetet persze jobbára csak a családtagjaim elbeszéléséből tudom. Nyilván ezek a korai benyomások alakították ki bennem azt a képet, hogy a halottaktól nem kell félni. Innen eredhet az a képzetem, hogy a halottaik közöttünk élnek, és amikor már Túlvilágon vannak, onnan sem csökken a figyelmük irántunk.

Képzelje ezek után, hogy hatottak rám az Ének a semmiről következő szakaszai: "Annál, ami van, a semmi ősebb, / még énnekem is ismerősebb, / rossz sem lehet, mivel erősebb, / és tartósabb is, mint az élet, / mely vérrel ázott és merő seb. // Szokatlan-új itt ez a köntös, / pár évre szóló, szűk, de göncös, / rossz gúnya, melyet a könny öntöz, / beh otthonos lesz majd a régi, / a végtelen, a bő, a közömbös. // Én is öröktől ebbe voltam, / a semmiségre ráomoltan, / míg nem javultam és romoltam, / tanulni sem kell, tudjuk ezt rég: / eltűnni és feküdni holtan. / Ha félsz, a másvilágba írj át, / verd a halottak néma sírját, / tudd meg konok nyugalmuk írját, / de nem felelnek, úgy felelnek, / bírjuk mi is, ha ők kibírják".

A semmi sokszor visszatér a gondolatai között.

A halál, a semmi, a meghalás, a halál utániság foglalkoztat. Mit hagyunk magunk után, ha meghalunk. Hagyunk-e egyáltalán valamit? Talán ismeri Raymond Chandler halhatatlan passzusát a Hosszú álomból; vagy ahogy az élet természetéről John le Carré meditál azért, hogy ne kelljen szenvedélyeinket eltemetni, és valahogy mégis tisztességben eljussunk utolsó óránkhoz? Kimerhetetlen kút ez, szinte mindenkit foglalkoztat, és akkor még szóba sem hoztam Weöres Sándort, aki azt mondta, úgy akar meghalni, mint minden hétköznapi ember, a természettől ránk mért kínok közt, azzal a rettegéssel, hogy nem akar meghalni. Egyformák vagyunk mindnyájan, hisz mind a Föld porához tartozunk, ugyanazok a szenvedéseink, a szépségeink. Tehát ugyanazokat éljük át, csak van, aki nagyon odafigyel mindenre, ami vele történik, van, aki kevésbé.

A túlvilág, illetve a semmi képzete között nincs némi ellentmondás?

Ahhoz, hogy elviselhető legyen a földi lét, ami azzal fejeződik be, hogy fizikailag elmúlik valaki, volt, nincs, ahhoz az kell, hogy a halottaim velem éljenek, bennem bolyongjanak, hogy az időnek más dimenziója legyen, mint az, hogy múlt, jelen és jövő. Talán erről (is) szól a művészet.

Ahogyan egy találkozásnál is magunkkal viszünk valamit abból a másikból, akit megismertünk?

Vannak, akik elengedik a halottaikat. Ez lehet, hogy józan belátás; senki fölött nem török pálcát. Én a halottaimat, a Dalmát Kutyát nem engedtem el, életem utolsó pillanatáig velem marad ő is, meg a többiek is.

Melyik a legkedvesebb verse a kötetből?

Mindegyik az, mert nem akarok különbséget látni. Voltaképp azt szeretném, ha azok, akiknek kezébe kerül a kötet, egyszerre végigolvasnák mintegy siratóként egybeolvasva a verseket. Persze a költő maradjon alázatos, és ne adjon receptet a befogadáshoz. Még mit nem! Annyit mégis elárulok, hogy amikor a kötet kinyomtatása után a Krisztinaváros egyik kedves kávéházában Balogh Endre bemutatta a könyvet, barátaim kérték, hogy olvassak föl belőle. Három versre esett a választásom, ezek: a Kosztolányinak ajánlott Égi bolthajtás alatt, a Tandorihoz címzett Rezümé, valamint az egyik Dalmata-vers, a Már nem Kutya, hanem Egy Túlvilági Lakó.

Ez utóbbi vers címe különösen izgalmas. Filozófiát sejtet…

Számomra aki meghal, Túlvilági Lakóvá válik. A földi világot az Élőkének, az égi világot a Túlvilági lakókénak képzelem el. Régi költői toposz ez. Az ég nekem mindig a nagybetűs Ég, mert ott a másik világ van. A kutya azért szerepel sokszor nagybetűvel, mert ő is az Ég lakói közé tartozik. A vers a következő két sorral záródik: "az évszakok hideg számítással / körülforogják a teljes életet."

A kötet világa igen zárt. Ami legmesszebbmenőkig meghatározza, az a kutya és a kert. Létük, ottlétük, nem-létük.

Így van. A Kutya és a kert. Kezdem az utóbbival: a kert a négy évszakkal, kezdőpontján a születéssel, végpontján az elmúlással, vagyis a természeti lét "hideg számításával" az emberi élet tartalmára, egymásból következő, egymásra épülő vagy egymásból kibomló fázisaira emlékeztet. És ez a valóságban is meglévő kert augusztus első harmadában, az élet tetőpontján, a lobogó izzásban, a Dalmata halálával a halál kertjévé változott… még az őszi véres dráma, az ezüstös apokalipszis előtt. Nagy fájdalom volt, szavakkal szinte közölhetetlen.

A végső percet negyven nappalon és éjszakán keresztül húzódó haláltusa előzte meg. Már koratavasztól nem lehettek illúzióink, tudtuk, hogy a tragédia nem elkerülhető. Barátaink sokszor mondták nekünk, hogy már csak a szeretetünk tartja itt a Dalmatát. Ez nem vigasztalt bennünket, sőt mázsás súlyokat rakott ránk. Szemünk sarkából minden pillanatban a Kutyát lestük. Dalmatánk csont és bőr volt, az izületi lobok és fájdalmak miatt nehézkesen mozgott; a hátsó lábai alig-alig tették képessé a biztonságos járásra; éreztük, hogy ez a nyár eldönti a sorsát, és vele együtt valahogy a miénket is.

Vajon akkor a tekintetemből ki mire következtetett a környezetemben? Mint aki a saját halálát játssza végig. Aki vár arra, mert mást nem tehet, hogy találkozzon a halállal. A tuják alá temettük el; csikorgott talpunk alatt a sziklás föld a pismányi kertben, ahogy a rögöket szórtuk a hosszan tartó kánikulai napoktól átforrósodott hegyen.

Ez a rítus segített valamelyest?

Segített. Megmagyarázhatatlan pillanat az ember életében, ha látja, hogy valaki átlép a lét és nemlét határán, belép az Égi Kapun. Ez a különleges léthelyzet volt az, amely voltaképpen pontot tett annak a kötetnek a végére, amelyet - mint utólag kiderült - meg kellett írnom. Ezek után nem kell ecsetelnem, hogy mindig azt gondoltam: az emberi létnek, és így az irodalomnak is legnagyobb tétje a halál. Az írók szinte kivétel nélkül ezt mondják. Gabriel Garcia Márquez például kifejti, hogy ő már szinte mindent megírt az életéből, de a legfontosabb eseményt, a nagy narratívát, saját halálát nem fogja tudni megírni.

Ez választ ad arra a kérdésre is, hogy miként jött létre ez a halál-közeli líra.

Csak azután, hogy rendszerezni kezdtem a verseket, látszott valamiféle végpontja a munkának. A kötet egy jól körülhatárolható szituáció, és egy pontosan megfogható érzésvilág lenyomata. Lehet, hogy írok még majd hasonló verseket, mi több, születtek is hasonlóak a kötet lezárása után, de a Kilazult kő egyszeri és megismételhetetlen esemény az életemben.

Kilazult kő - miért ez lett a cím, illetve a címadó vers?

Harminckilenc verset tartalmaz a kötet, de karcsúsága ellenére úgy alakult, hogy tényleg a lét fontos kérdéseivel, az élettel és a halállal, a semmivel és az elmúlással, a végzettel kellett foglalkoznia; ez nemcsak az én választásom volt, legalábbis azt hiszem, nemcsak az enyém. A "kilazult kő" a mulandó és veszendő élet metaforája. Ezért lett ez a cím.

De gondolja meg: vajon - önbecsapás nélkül - el tudjuk-e gondolni a saját halálunkat? Én sokáig nem tudtam. Egyik nagykanizsai barátnőm azt mondta: ő már többször meghalt álmában. És hozzátette: nincs hozzá irodalmi minta, semmihez sem hasonlítható érzés. Ahogy múlik az idő, a felgyűlt élet-, és haláltapasztalatok átalakítják az ember fölfogását, képzeletvilágát; az enyém is változott; ezzel együtt sem tudnám, mi történne, ha egyik pillanatról a másikra közölnék velem, napjaim meg vannak számlálva. Szóval, ahogyan az élet közelít a halálhoz, lazulnak ki az úton a kövek; minden élő sorsa ez. Még a nyers, függőleges sziklatömbökből képződött, látszatra mozdíthatatlan és masszív fal kövei is egyszer csak mozogni kezdenek, mállani, majd kilazulni…

A korábban vázolt szomorú megközelítésen azért mintha át- meg átvilágítana valami, amit talán természetes életösztönnek nevezhetnénk.

Minden hangulatból ki lehet lépni, még a depresszív szakaszokból is. Én alapvetően érzem szomorúnak az emberi létezést. Ez pedig alkati kérdés. Mindenesetre meghatározó számomra, hogy elég szűrt, irodalmi megvilágítással láttam, látom az életet, a mindennapokat. Irodalmat azonban - be kell látni -, nem lehet előképek nélkül létrehozni. Vagyis nem minták, hanem előképek vannak, mert az irodalom saját magából táplálkozik, az irodalom irodalmat képez. Ez régi igazság, tudom. Ezen túl az a sorsdöntő számomra, hogy Kosztolányi, Tandori vagy éppenséggel Weöres Sándor nyelvén olvasok, gondolkodom és írok.

Mohai V. Lajos Kilazult kő című kötete 2007 decemberében jelent meg a PRAE.HU gondozásában.