Szeplőtelen fogantatások / Anne Fontaine: Ártatlanok / PRAE.HU

A 2017-es Frankofón Filmnapokon az Ártatlanok egyik vetítése pont nőnapra esett. Akár szándékos, akár véletlen momentuma volt ez a programtervnek, remekül jellemzi Anne Fontaine rendezőnő eddigi törekvéseit és új filmje háborús helyzetben megejtett apácáinak történetét. Fontaine-ben az a különleges, hogy képes olyan kiemelkedő minőségű, női nyelvet használó közönségfilmeket készíteni, melyek ugyanakkor sosem túlozzák el „nőiességüket”, megmaradnak elegáns és visszafogott, egyáltalán nem tolakodó daraboknak. Csak óvatosan érdemes tehát a feminizmusra gondolni vele kapcsolatban, mert inkább általános emberi/művészi érzékenységségről van szó, a Gemma Boveryben például pont a férfi főhős tekintetén át látjuk a modernizált női klasszikust (Bovaryné), megidézve Flaubert elbeszélési módszerét. Emellett azért, a sok női hőssel, női sztorival nehéz is letagadni az irányultságot, főleg a Coco Chanel láttán, melynek központi alakja a nők szerepét a divaton keresztül (saját személyiségével példálózva) hangsúlyozó kreátornő.

Ártatlanok

Az Ártatlanok kiinduló helyzete rendkívül extrém, mégis a történelmi valóságból táplálkozik. Az 1945-ös Lengyelországba érkező, koncentrációs táborok túlélőit gyógyító vöröskeresztes orvosnő, Mathilde Beaulieu (Lou de Laâge) nem mindennapi drámába csöppen, mert a közeli apácazárda súlyos titkot őriz: a háborúban megerőszakolt apácák jó része áldott állapotban van, és – a végtelen tapasztalatlanság ellenére – éppen elérkezett a szülések ideje, melyek levezénylését tőle várja el az erkölcsiségére kínosan ügyelő rend. Mathilde a maga világiasabb szemléletével, valamint orvosi tapasztalataival döbbenten segédkezik a sokszor túl szemérmes és túlontúl elutasító nőknek, akik közül többen szinte fel sem fogják, hogy mi történik velük az egyre zavarosabb politikai helyzetben, de leginkább azt nem, hogy mi is történik pontosan saját testükkel. Fontaine óhatatlanul szakrális jelentőséggel ruházza fel apácáit, akiken keresztül a hit igazi célját igyekszik kibontakoztatni a vérlázító képmutatás ellenében, mely a rend tagjai között is felüti a fejét, így a történet természetesen nem csak az ártatlanságról szól.

Ártatlanok

Anne Fontaine filmje új értelmet ad a szeplőtelen fogantatás bibliai kifejezésének, s ezt az Ártatlanok cím is alátámasztani látszik. Egyrészt – már ha lehet egy komolyabb hangvételű alkotás esetében ezt feltételezni – ironikus, másrészt a legmélyebb igazságot hordozza, ugyanis a teherbe ejtett apácák hétköznapi és biblikus értelemben is ártatlanok. Mert a legártatlanabb lelkek – testiségüktől eltekintve –, akik nem szorulnak megváltásra, az a maroknyi állapotos, szüzességétől erőszakosan megfosztott apáca, akik passzív elszenvedői a háborúnak. Ennyire viszont mégsem didaktikus a film, csak felvillantja a szakrális értelmezés lehetőségét, amelyet inkább a téma hoz magával, így megmaradhat egyszerű, szelíd megoldásokat kereső, ítélkezéstől mentes háborús történetnek, mely szándék még a festői örökséget hordozó, de puritán kompozíciókban is észlelhető. Fontaine ezzel a gesztussal filmjének „ártatlanságát” is megőrizte, s hű maradt saját eddigi stílusához, valamint visszaidézte korábbi filmjei klasszikus témákat korszerűsítő attitűdjét.

Ártatlanok