A Zsiráfmama és más agyament felnőttek című meséskönyv szlovák szerzője első regényével (27, avagy a halál teszi a művészt) a 2016-os Könyvfesztiválon járt nálunk, eredetileg színházi dramaturg és finn szakos bölcsész. Írói karrierje Finnországban bontakozott ki. A Mimi és Liza című mesekönyve szintén a Scolar Kiadónál jelent meg. Egy interjúban elmesélte, mekkora élvezettel írta a Zsiráfmamát, párhuzamosan finnül és szlovákul. Hogy miért nevezik anarchista mesekönyvnek a valóban nagyon szokatlan történeteket tartalmazó Zsiráfmamát? Finnországban valószínűleg úgy gondolják, ha egy mesekönyv nem csupa rózsaszín, ha egy picit eltér a megszokottól, az anarchista, bár szerinte ez a hangzatos jelző nem megfelelő. Az eredeti nyelvezetre némi magyarázatot is adott: gyerekei születése után mindkét nyelven megtanulta a 2010-es évek gyereknyelvét, mert úgy érezte, saját gyerekkora, a 80-as évek szlovák gyereknyelve nem lenne érdekes a maiak számára. A friss tapasztalat sokkal élénkebben reagál mindazokra a problémákra, amelyekkel manapság egy közép-európai gyermek szembesül.

Az volt az érzésem olvasás közben, mintha ezer mese tört volna miszlikre, s az apró csillámló cserepekből, meg a mai kor apró-cseprő részleteiből minden pici elmozdulásra új és új meghökkentő sztori csillanna fel. Mik is ezek a meghökkentő sztorik? Mindjárt itt van a címadó történet, amikor a tánciskolai fellépés előtt Lulu a függöny mögül kilesve döbbenten látja, hogy az anyukája már megint zsiráfnak öltözött… nem is csak öltözött, egyenesen zsiráf lett! Ijedtsége akkor szűnik egy kicsit, amikor kiderül, a mellette ülő elefánt meg Lóci anyukája, aki néha tényleg elefánt. Igazi megnyugvást csak az hozhat, amikor a műsor után lecsúszdáznak zsiráfmama nyakán és elefántmama hátán landolnak. (Vigyázat: a könyv végén Elefántmama visszatér!) A Mágneslovag zanzásított lovagregény, ócskavastelepi konfliktussal: minő szerencse, hogy Frida és papája megmenekül gazgép mágnestorkából! A fejvesztett apuka egy szalonhorror. Ám semmi baj azzal, hogy miután meglett a feje (a gyerekek éppen fociztak vele), Peti fia szupererős megacsavarokkal rácsavarozza a papa fejét a testére. A biztonság kedvéért. Mert a gyerek nem akarja, hogy apuka fejetlen legyen, mondhatjuk azt is, a gyerekek lelkük mélyén azt sem akarják, hogy „más agyament felnőttek” legyenek mellettük – vagy mégis? (Az agyamentségre egyetlen mentség van, a „jóféle” agyamentség, mint amilyenek például a mi Örkény Istvánunk groteszkjei.) Van is ebben a fejvesztett apukában valami jófajta groteszk, nézzük, hogy kezdődik: „Peti papája volt a legjobb apuka a világon, csak ne lett volna annyira feledékeny! Néha otthagyta a táskáját a vécén, máskor meg összecserélte a kukával, és peckesen lépkedett tovább, egy bűzlő szemetesvödörrel a kezében. Egyszer ráadásul még az is megtörtént, hogy tetőtől talpig, szőröstül-bőröstül otthon felejtette magát, és csak egy magányos aktatáska sétált be helyette a munkahelyére.” Szóval nem lehet véletlen, hogy Örkényt juttatta eszembe. Emellett érzek a meséken egy leheletnyi szülőkritikát. A Majomhercegnőben is: Adél a nevelés csődje, kiskorától hercegnői allűrökre, hercegnői karrierre trenírozzák, de ellenáll, és amikor hatévesen fel kellene próbálnia a neki való ruhákat, ő ruha nélkül a dzsungelbe szökik – ami nem más, mint a kertjük közepén terebélyesedő tölgyfa.

A hercegnős vonulat másik szép darabja Matilda hercegnőről szól, akit hűséges barátja a doromboló sárkány óv a kérőktől. Egyikük le akarja vágni a sárkányt, de Matilda beleköpi rágóját a faragatlan kérő hajába. Egy másik történetben (Kalóz Kitti) a szülők építkezés miatt nem foglalkoznak a gyerekkel, erre kislányuk kalóznak áll, majd egy lakatlan szigeten él boldogan kalózaival és egy sellővel. De folytatódik a tündéri groteszk, egy másik sztoriban, amelynek címe A gyerekjavító műhely. Ha a szülők elégedetlenek csemetéjük valamely testi vagy szellemi képességével (mert ők annyira tökéletesek), csak beviszik a gyerekjavító műhelybe és ott, a „Tökélygyárban” kicserélik a kért alkatrészeket – nem más ez, mint a technokrata világ karikatúrája. Van azért szelídebb és költőibb hangoltságú történet is. Ezek közé tartozik például az, amelyik egy társasház hangnyelőjét mutatja be. Ha kinyitják, előjön belőle az összes ugató kutya és sípoló játék, ami valaha is zavarta a szomszéd öregasszonyt. Kis lények, apró szörnyek is főszereplők olykor, ők zsírkrétát esznek és felhőre másznak. Aztán van úgy, hogy az Űrutazók a Puha Fehér Űrtámaszponton landolnak, ez a szülők paplanja, apu, anyu rendesen meg is ijednek… Ha egy pillanatra az jutna eszünkbe, ilyen nincs, képtelenség, a képek kisegítenek. A rajzok színesek, mozgalmasak, mozognak, akár képzeletünk filmje. Egyébként az illusztrációkkal kapcsolatban a szerzőnek pontos elképzelései voltak, a grafikussal, Martina Matlovičovával sorról-sorra végigmentek az egész munkán, hogy minden úgy nézzen ki, ahogy eredetileg az író elképzelte.

Egyáltalán nem mellékes, hogy a mesék magyarul is rendkívül élvezetesek, és ez a fordítónak, Polgár Anikónak köszönhető. Nos, „a szlovákok tudnak valamit” – mondták a Zsiráfmamával kapcsolatban a TOP 50 díjátadón a mesekönyvek szakértői. Az olvasó pedig nem is tehet mást, osztozik ebbéli véleményükben.