Egy anekdota szerint, amikor Peter Bogdanovich 32 évesen második saját filmjét, a csodálatos Az utolsó mozielőadást forgatta, a musztereket nézve Bert Schneider producer így szólt a társához, Bob Rafelsonhoz: "Bajban vagyok, Bob, el kell vennem a filmet a sráctól! Teljesen dilettáns, nem tud rendezni, a verekedős résznél sehol egy totál. Ez azt se tudja, milyen beállításokból épül fel egy jelenet!". Rafelson (maga is neves rendező, az Öt könnyű tétel alkotója) belenézett az anyagba, és így válaszolt: "Semmi gond, Bert. A gyerek tudja, mit csinál, nagyon is tudja: csak azt veszi fel, amire szüksége lesz a vágáskor. A kamerában vág". Minden idők egyik legjobb drámája nem nevezhető éppen amatőr filmnek, de ugyanazért szerethető egy jó amatőr film is, mint amiről ez a sztori szól. Az anyagi megszorításokat ellensúlyozó tudatosság, kreativitás, felkészülés a dolog nyitja.

Vector, a rendező(-író-vágó-operatőr…) tehát tudatosan próbálta elkerülni az amatőrfilmezésben rejlő állandó veszélyeket, mindazt, ami eltéríti az ilyen alkotások megtekintésétől a közönséget: a rossz hangminőséget, átgondolatlan jelenetszerkesztést, összecsapott vágást, remegő kameramunkát, van-hogy-legyen zeneszerzést, ripacskodó (vagy éppen faarcú) színészek alkalmazását stb. A profi filmekre jellemző letisztultság, minőség (technikai értelemben vett "nívó") persze még odébb van, hiszen ez pénz, tapasztalat és idő (rutin) kérdése, mindezek pedig egyelőre csak módjával állnak rendelkezésre. Gondos előkészítéssel és lelkesedéssel viszont az alkotók nagyjából sikeresen pótolták a hiányosságokat.

Az Utolsó túsz (mint erre nagyjából a cím is utal) akciódús bűnügyi történet. Hazai közegben játszódik, de egyértelműen a nyugati akciókomédiák, főleg Tarantino és Guy Ritchie hatása érezhető rajta (ebben hasonlít a Cruel World Team underground sikerfilmjeire, főleg a némiképp hasonló főszereplőpárost bemutató Hasfalmetszőkre - mindkét produkció az Alkonyattól pirkadatig "köpönyegéből bújt elő"). A történet egy emberrabló bűnbanda utolsó kalandos ügyét bontja ki, amikor is két nagydumás csirkefogó furcsa helyzettel szembesül: a polgármester nem igazán akarja visszakapni a lányát, és tulajdonképpen a lány se nagyon akar visszatérni az apjához. Furcsa álmok, leszámolások, rivalizálás és egy szerelmi szál teszi teljessé a humoros-véres ponyvamesét.

Az elbeszélés szintjén az Utolsó túsz nem különösebben jeles alkotás. Az író-rendező legfontosabb célkitűzése saját bevallása szerint nem egy hibátlan, megrázó művészmozi elkészítése volt, hanem egy ötlet rendes megírása és leforgatása, vagyis egy ambiciózus projekt kivitelezése. Utóbbi sikerült, viszont ez azt is jelenti, hogy a forgatókönyv ebben az esetben afféle "mór" volt, aki "megtette a kötelességét". A párbeszédek nem mindig hatnak spontánul, némelyik jelenet kicsit erőltetett, de a szüzsé érthető, az események menete értelmezhető, és többnyire a gyengébb szövegekre is jut gyógyírként valamilyen szellemes, eredeti megoldás.

Az Utolsó túsz egyéb erősségeit úgy lehetne összefoglalni, hogy "minden más". Érezhető az átgondolt storyboard megléte, hatásosak a beállítások, nincsenek nagy bakik a vágásnál, működik az utószinkron stb. A technikai problémák ügyes áthidalásán túl komolyan növeli a mű élvezeti értékét a színészi játék minősége. A műkedvelő produkciókban látható előadókhoz képest az itt feltűnő ifjú tehetségek legalábbis félprofinak tűnnek. Sehol egy kamera felé megeresztett pislogás, vagy félreérthető gesztus, bizonytalankodó arcjáték. Sem átszellemült ripacskodást, sem merev szövegolvasást nem látunk, ami jórészt annak tudható be, hogy a kamera előtt mozgó "amatőrök" évek óta foglalkoznak előadóművészettel, színpadon csiszolták a képességeiket, tehát szinte csak annyiban műkedvelők, hogy minden bizonnyal nem kapnak súlyos összegeket a csepűrágásért. (Aki próbálta már valamelyik memóriából felmentett barátját kamera elé kényszeríteni, mondván "menni fog az!", tudja, mennyire fontos a rutinos játékos egy forgatáson. Nem is beszélve a nézőről, aki utóbb legfeljebb a fejét foghatta a szerencsétlen jóbarát alakítását látva.)

Az Utolsó túsz értékeinek élvezetéhez - minden érdeme mellett - szükség van bizonyos nyitottságra a néző részéről. Minden filmet (sőt, minden művet) a maga helyén kell kezelni, így ezen a munkán sem érdemes számonkérni Bergman mélységét, Lucas költségvetését, Scorsese színészvezetését vagy Spielberg profizmusát. Az amatőr/no budget filmek mezőnyében viszont igenis jól sikerült darab Vector munkája, még a hasonló jellegű, de jóval sikeresebb CWT-művek mellett is megállja a helyét. Ráadásul az utolsó túszt alakító hölgy is igazán kellemes látvány, nyugodtan felveheti a versenyt a profi ligában játszó riválisokkal.

Az Utolsó túsz portfóliója