A nagy rock-évtized nyitányán indul kamaszkorom.

1970 szeptemberében középiskolába kerülvén, málé kis gólyákból alig pár hónap alatt belevaló hetvenesévek-beliek leszünk. Mire az első osztály végére beavatódunk budai protokollgimnáziumunkba, és azzal egyenesen együtt korunk Kádár-kádertársadalmának kiábrándító hierarchiájába, ennek mintegy keserves jutalmaképpen megkapjuk az első osztálykirándulást. De addigra már a negyvennégy kölyökből – tíz fiú, harmincnégy lány – páran a korabeli ellenállásnak valamiféle kalandvágyó szimatolói-kóstolgatói vagyunk. Ki-ki a maga hátterével, ki-ki a maga találta lázadásformával, amiben még nyilván a zene az első, meg a friss lendületű impertinencia, a jó helyre odapöccintett éles kis frappáns válaszok. De ha akármivel is, mind elég pimaszul hangoskodunk-zörgünk: a kamasz csattan, pattan, kicsapódik a szélre, kiabál, újra felkapja az ellenár, a másiknak koccan, röhög, hörög, továbbpörög. Mint a gördülő kő.

Nem tudjuk még, hogy ezt is Dylan írta. Mi a zseniálisan durva verzió miatt Hendrixnek tulajdonítjuk. Sőt: elsősorban nem is a dalcímet, hanem a londoni vadkutya-banda nevét halljuk benne. A matekfüzetemre átlósan keresztbe fel van írva, nem, nem írva, rajzolva, vésve, golyóstollal, kalligrafikus, vastag testű, árnyékvető óriás betűkkel: Let’s Spend The Night Together. Mintha tudnám, mit jelent.

Tudom, mit jelent. Ezerkilencszázhetvenet írunk. Kezdődik a XX. század szabadságra legszomjasabb, az időt leginkább sürgető, mégis legszürkébb, leghosszabbra nyúló dekádja. Az álmodó évtized. Előző kalodáimból kiszabadulva, most boldogságomban nagyon kisgyerekesnek ítélem – pedig mennyire nyersen vad volt! – az általános iskolás bandámat. Legsajátabb szellemi közegembe való hazatalálásnak tűnik, hogy végre gimnazista vagyok. Hiszen tavasszal, ’71 márciusában már tizenöt éves leszek – és már most szabadabb vagyok, mint eddig bármikor az iskolában: gondolkodhatom, értik, írhatok, díjazzák. Az illúziót persze nagyban növeli, hogy fantasztikus magyartanárt kapok: a „Nagyklárit”. Klári velünk kezd – ha 8 évvel lehet idősebb nálunk. Komoly kontya van, szemüvege, szép anyás nagy mellei a kinyúlt sötéttürkiz bordás garbója alatt. Egyszer, sokkal később látom viszont ugyanígy mindezt együtt – külsőre szinte pontosan ugyanígy: Gothár Megáll az idő-jében, a Lívia tanárnő alakjában. Még a vékony-ideges férj, Bandi alakja is ugyanaz – leszámítva, hogy ez a mi Bandink, bár kiváló mérnök, sohasem volt káder. A Nagyklári nem forradalmár, inkább intrikus kétkedő. De nekem épp így jó. Sosem lesz a hősöm, sem ifjú pótanyám: a magyartanárom lesz, és az is marad. Annak viszont jóval nagyobb tudású és szélesebb látókörű, mint a középiskolás fok. Kritikusan, némileg hitetlenül, fanyar iróniával hűtve támogat minket keveseket, akiket kell, innentől négy éven át minden kísérletünkben, amit csak kitalálunk.  

Bandi és Nagyklári

Amint eme első tudatos én-korszakomban valamelyest elhelyezkedem, úgy döntök, kedvemre be is rendezkedem benne. Van már ellenségem: az egész létező szocializmus, referenciamezsgyém: a magyartanárom által közvetített szellemi közeg, saját szférám: a folyvást micimackósat játszó kölyökhad, ami nem az én szintem, de kellemesen vesz körül, mint a finom langyos víz. Mindehhez az első év végi, májusi osztálykiránduláson – de korántsem hideg fővel, hanem a szellemi közösség megtapasztalásától feltámadt erős szeretetből – megválasztom Legjobb Barátnőmnek a legagyalósabb lányt, hogy a mítosznak megfelelően egyenrangú felem is legyen, méltó szellemi társam, életre-halálra.

Legjobb Barátság, 1971 esős májusa, Szeged

Lassan összeeszkábálódik körém az a kis obligát, szedett-vedett csoportocska is, az alkalmi véd- és dacszövetség, amire az embernek állítólag szüksége lehet – vagy ha nem, hát beválasztják oda e nélkül is. Első osztály végén már ez a más-más nyitásra nyíló, de nyiladozó agyú, több infantilis és két koraérett tagját valami pionír zaggyal furamód összefogó bagázsunk lép ki a gimi kapuján a ’71-es nyárba. Középütt a Legjobb Barátnő, a legkevésbé idealista, de a leginkább tettetett cserkész, s vele én, a legidealistább, de legkevésbé sem cserkész. A többiek őszinte, lelkes kiscserkészek, akikkel mi ketten – a Legjobb Barátnő mint Főnök, én meg mint Varázsló – próbálunk mindenféle páros és páratlan szemű törzsi hálót fonni, hogy aztán ezt toldjuk-foldjuk, gyűrjük-mossuk, bonyolítsuk mind az érettségiig, míg az összes vékony kis szálakat szét nem foszlatja az Élet Tengere.

Addig azonban inkább a folyó dobál minket: a Duna nejlonszürke háta. A partjain ide-oda gördülő kövekként élünk Budapesten, teli van velünk a város, főleg persze a budai rakpart. Valahogyan minduntalan odakerülünk a szürkearcú rendőrök belénk botló lába alá – nehezen tűrik. Túl feltűnő a különbség, sosem volt még ekkora. Hisz a kölykök tegnap még magázták a szüleiket – most meg tessék, a lányok is ezekben a vastag kék vászon cájgnadrágokban, ezekben az amerikai tehenészgatyákban járnak, meg a lehetetlen nemtelen kockás ingekben, és a mellüket lelapító dzsekikben, s a fiúknak is a vállukat veri a zsíros hajuk. És mindjük szájából lóg a cigaretta. És nemre való tekintet nélkül üvöltetik a zenéjüket. Még egy év, és megfogalmazódik a Nagy Generációs Szakadás minden tétele, benne, akkor már, az a valami több is, a koraszülött korosztályi forradalmi csíra kicsi élő pirosa, amit azonnal lekennek a negyedszázada bevált vastag pvc-szürkével.

A budai rakpart, 1970

De az én életemben ezen a tavaszon még egyszer elszelídülnek a dalok: a Rolling vadkutyái és a Zeppelin oroszlánjai egyelőre visszahúzódnak őszintén barbár gyerekkorom magam mögött hagyott sötét barlangjaiba, és én, életemben először és utoljára, a széplelkű kamaszfilozofikusságnak áldozok egy rózsaszín félévet. Mikor már egészen belemerülök a Legjobb Barátság legendájába, elhagyom érte a lükén útkereső, kissé faragatlan, kissé bárdolatlan, tőlem idegenül radikális szocreál csajhaverjaimat, el a Zeppelint, az I Can’t Get No-t, az utcai faltámasztást. Helyette véghetetlen agyalásokba bonyolódom Legjobb Barátnőmmel az élet értelméről, amik mögül egy percre sem maradhatnak el új kedvencemmel közös kedvenceink, a Beatles csodálatos tercei, Paul túlcsurgó édesméze, John kaparó keserűje, George félrehúzott szájú rekedt szólama, meg a Ringo pattogóskavics-dobolása. 

ITEM MCMLXX

ki itt belépsz az örvénylésbe lépsz be
mint életkorod s a korszak teszi:
elragad és nyomban lehúz a mélybe
hogy egy rövid év csak s máris dobja ki
új lényed készre érlelvén a korra
kicsépelvén minden illúziót
minden hajlamot kompromisszumokra
a sejtekből s az alkalmazkodót
az inakból – az még egyelőre kétes:
szétesik-e vagy épp így lesz életképes