Oskaras Koršunovas a kortárs litván színházi élet egyik kiemelkedő alakja. Néhány rendezése már több évtizede megy, Litvánia mellett nemzetközi turnékra is gyakran hívják. Egyéni látásmód, szabad gondolkodás jellemzi az olyan klasszikusok esetén is, mint például a Három nővér vagy a Sirály.

Koršunovas március elején tíznapos mesterkurzust tartott a Teatro di Romában tanuló fiatal színészeknek, illetve az Európai Színházak Uniójának (UTE) tagintézményeiből érkező fiataloknak. Jómagam egy nappal korábban érkeztem Erasmus-ösztöndíjjal Rómába, első feladatom a workshop dokumentálása volt, ami később dramaturgi feladattá nőtte ki magát.

A mesterkurzus címe „Eglé, the Queen of the Serpents” (Eglé, a kígyók királynője). A cím egy litván mesére utal, melyből Koršunovas Vilniusban tavaly ősszel már rendezett egy előadást. A mesén kívül dolgoztunk Elfriede Jelinek The Seekers (A keresők) című darabjával, illetve az ezt ihlető Aiszkhülosz-drámával, Az oltalomkeresőkkel. Nekem amellett, hogy egyénileg is dolgoztam a színészekkel, egyik fő feladatom az volt, hogy a két drámából, összesen mindegy kétszáz oldalból készítsek el egy ötperces kollázst, ami az egyik nyitójelentben hangzik majd el.

A mesterkurzus témája, a mese ihletésével a menekültkrízis volt; ugyanakkor Koršunovas rögtön világossá tette, hogy mindezt tágan kívánja értelmezni: a mást, a „nem normálist” is lehet menekültnek tekinteni, illetve a másik oldallal is foglalkozni.

Az első két nap főleg a szövegek, elsősorban a mese értelmezésével telt. Ugyanakkor, ha a beszélgetés közben bárkinek eszébe jutott valami, a rendező rögtön átfordította azt színházi nyelvre, ötleteket adott, hogyan lehet az adott témát, jelenséget megfogni. Az első pillanattól egyértelmű volt, hogy Koršunovas sokkal inkább performanszjellegű etűdöket vár, mint klasszikus jeleneteket. Az is világos volt, hogy alapvetően önálló munkát vár a színészektől – azt, hogy találják meg a maguk témáját, szövegét, helyszínét, nyelvét. Ő maga csak akkor vett részt a folyamatban, ha valaki „kész” produkcióval állt elő. Ugyanis a mesterkurzus egyik szakmai céljának azt nevezte meg, hogy a színészek tanuljanak meg önállóan dolgozni, neki, a rendezőnek „csak” annyi a dolga, hogy segítsen világosabbá tenni a mondanivalójukat.

Hosszasan beszélt a fluxus-performanszokról, a rendező maga is részt vesz ebben a mozgalomban, többet fel is idézett. Az egyik általa említett eseményen a performer egy hatalmas kupac könyv tetején ült, amiket szinte végkimerülésig olvasott fel, szünet nélkül – közben el-eldobta az épp olvasott könyvet, és mint a Facebook-on, közölte, hogy tetszik-e neki vagy sem. Az is kiderült, hogy iskolájában is ezt a módszert követi: beszélt korábbi diákjai vizsgáiról, amik elmondása alapján szintén performansz-központúak voltak; illetve arról, hogy Rómából hazatérve csak a bemutató előtt öt nappal vesz részt egy próbafolyamatban, az önállóság jegyében.

A színészek, akik sokféle hátérrel érkeztek – Rómából, Görögországból, Bulgáriából, Szerbiából és Portugáliából –, eleinte kicsit nehezen viselték a nagy nyitottságot, hogy a rendező gyakran magukra hagyja őket. Aztán körülbelül a mesterkurzus felénél egyre többen és többen jelezték, hogy elkészültek a jelenetek. Ezek között voltak erősebben performansz-jellegűek, de a hagyományosabb színházi formához közelebbiek, illetve installációk is.

Utóbbiakhoz tartozik például a záróesemény utolsó része: színházi terembe lépünk, mely most moziként funkcionál. A nézőtér közepén kék öltönyös fiatal férfi ül, pattogatott kukoricát majszol, fejgéppel van megvilágítva. Az első sor előtt is kukoricás dobozok, aki akar, vehet egyet. A hatalmas kivetítőn megrendítő képsorok követik egymást hosszan: haldokló, csontsovány gyerekek, csonkítás és nyomor. A termet, azaz az előadást mindenki akkor hagyja el, amikor akarja.

A színház egyik ősével, a meséléssel az első jelenetek között találkoztunk: a terem közepén fekete burkába öltözött nő áll, szabályos körben tűlevelek hevernek körülötte, a nézők ezen kívül foglalnak helyet, ő pedig elmeséli a címadó litván mesét, olasz nyelven.

Az egyik legtanulságosabb dolog a helyszínek kiválasztásának fontossága volt. Koršunovas módszeresen végigjárta a színház minden szegletét; a Teatro di Roma ezen épülete, a Teatro India minden szempontból különleges helyszín, izgalmas szabadtéri elemekkel és rejtett zugokkal. A rendező többször is felhívta a figyelmet arra, milyen fontos a tér kiválasztása: nemcsak logisztikai szempontból, hanem a jelentés miatt is. Nem mindegy például, hogy egy fasiszta beütésű szöveg a nyílt téren, a Pasolinit ábrázoló grafika alatt hangzik el, vagy egy szűk, zárt folyosón.

Jól érzékelhető volt, ahogy a színészekben egyre inkább felszabadul a kreativitás, végül olyan helyszíneket, elemeket is észrevettek, amelyek korábban a rendező figyelmét is elkerülték. Így például előkerült egy üvegdoboz, amibe aztán az egyik színésznő feketébe öltözve, csak a szemét láttató fehér maszkban bemászott, s ott kuporgott a záróesemény szinte egészében. Mikor a nézők a közelébe értek, kellemes női hang szólalt meg a hangszóróból, ismertetve a „parazita” főbb tulajdonságait angol és olasz nyelven, a Jelinek-szöveg felhasználásával. S Jelinekre visszautalva, aki drámájában arról is beszél, hogy mit tesz a modern ember, ha bámit, akár szörnyűséget lát – ezúttal megengedett volt a parazita fotózása, sőt közös kép készítése is.

Tíz nap alatt tizenkilenc nagyszerű jelenet született – egytől egyig komoly mondanivalóval, szakmai igényességgel és mély hittel. Koršunovas pedig megadta a struktúrát, amit ígért: a nézőket a színház vaskapujánál egy Vergilius-kitűzővel ellátott öltönyös férfi fogadta, hogy ő kalauzoljon bennünket „Európa poklában”, az indulatokkal és érzelmekkel átitatott, a menekültkrízis által ihletett állomások között, mint egykor Dante Poklának köreiben….

Eglé, the Queen of Serpents

Mesterkurzus Oskaras Koršunovas litván rendezővel

Teatro India/Teatro di Roma – 2017.március 2.-12.

A Teatro di Roma növendékei:

Antonio Bannò, Federico Benvenuto, Luisa Borini, Edoardo Coen, Giordana Faggiano, Francesco Iaia, Alessandro Minati, Gianluca Pantosti, Silvia Quondam, Giuliana Vigogna, Gabriele Zecchiaroli

Valamint:

Eleftheria Angelitsa - Teatro Nazionale della Grecia del Nord, Salonicco, Görögország

Milica Gojković - Teatro Nazionale, Belgrado, Szerbia

Jenny Paraskevaidou - Teatro Nazionale, Atene, Görögország

Luis Puto - Teatro Nazionale São João, Porto, Portugália

Maria Miguel Qunitelas - Teatro Nazionale São João, Porto, Portugália

Katalin Stareishinska - Teatro Sfumato, Sofia, Bulgária

A Masterclass szervezői a Teatro di Roma és az Európai Színházak Uniója (UTE), együttműködve a Litván Kultúrintézettel, az UTE Conflict Zones és ez Európai Unió Kreatív Európa programjának segítségével