Kimunkáltság és megcsináltság helyett kitettségében áll, mint egy meglesett és megfagyott átmeneti pillanat. Soha nem gondolta a kőműves, hogy a tégla, amelyet rak, látszódni fog, és soha nem gondolta az építész, hogy terét így, a stukkók ruhája nélkül fogja majd az utókor ismerni. Burkolat-nélküli sebezhetőségét jelzik a barázdák is: az idők során beépített, majd kibontott födémek, falak és egyéb vésések nyomai.

Itt láthatók most Szüts Miklós festményei. A tárlat látványtervét Szüts Nóra (a művész lánya) készítette, amely önmagában is – a szó legszorosabb értelmében vett – építészeti alkotás. Nagy erénye, hogy nem tolakszik előtérbe, mégis talán innen, az installáció szempontjából is érdemes rátekinteni a kiállításra. Meghatározó volt a magabiztos alapdöntés, hogy az egész teret lakják be a képek. Alapvetőnek tűnik az a működés is, hogy miközben a főszerepet meghagyja a festményeknek, kölcsönösen tovább is írják egymást. Mintha a képek nézhető, de fizikailag nem bejárható tereiből indult volna ki az építészeti téralkotás. Ennek befogadása azonban már nem csak a látással, hanem testünk minden érzékszervén keresztül történik, és kitüntetett szerepe van a mozgásnak, a bejárásnak. Ez pedig visszahat a festményekre.

A fehérre meszelt, oszlopokkal és boltozatokkal sűrűn tagolt kiállítóhelyiségek felől érkezünk a szentélybe, amely fontos átmeneti tér. Előkészíti a léptékváltást. Már a nyerstégla világában vagyunk, és be is látunk a templomhajóba, de ez a helyiség első pillantásra befogadható. Nem úgy, mint a hatalmas csarnok, amelynek határait nem érzékeljük pontosan, fala és mennyezete a bizonytalan sötétségbe vész. Mintha egy Szüts Miklós-képbe léptünk volna: elveszve állunk, de mindig van egy pont, egy fényfolt, egy szín, amely irányt mutat. Most az ablakszerűen lebegő képek válnak fogódzóponttá. Az élmény a világítás hozza létre. Amilyen kézenfekvőnek tűnik, annyira fontos, hogy az alkotások pontszerűen, de nem szigorú fénykeretbe foglaltan vannak megvilágítva, hiszen így, a kialakuló szórt fény által kerülnek egymással és az épülettel is kapcsolatba.

Rögtön feltűnik a csarnok közepén a belógatott falakkal lehatárolt „mag”-tér is. Általa a templomhajó egész struktúrája átalakul: a ritmikusan tagolt, hosszanti irányítottsága helyett a centralitás és a körüljárhatóság is hangsúlyossá válik. Új irányok, tengelyek és feltárulások jönnek létre. A festmények szemmagasság fölé emelésével vertikálisan is alakul a tér, egy horizont helyett (legalább) kettő lesz, a fent és lent különbsége értelmet nyer. A szintek lehetőséget adhattak volna a képtípusok didaktikus elválasztására, azonban éppen a különböző magasságok alkalmazása adott lehetőséget arra, hogy a sorozatok egyes darabjai nagyon eltérő szituációkba kerüljenek. Láthatjuk a nagyméretű, erdős képeket öt méter magasan lebegve, és a belső mag két végfalának triptichonjaiként is. Hasonlóan bátor az előtérben elhelyezett alkotások installálása, ahol 6–6 darab került egymás fölé illesztési hézag nélkül. Szüts Miklós is említette egyik vezetésén, hogy a sorolással új képek születtek: volt tulajdonos, aki rá sem ismert közülük a sajátjára.

A belső magba lépve ismét más világba jutunk. A lebegő falak között még az illat is megváltozik. Itt már nem a hajó határainak esetlegessége dominál, a falak pengeélesen kirajzolják a kintet és a bentet. Ezt a feketére festett külső, és a fehérre festett belső oldal is egyértelművé teszi. Már-már visszatér

biztonságérzetünk, hogy bejutottunk egy „rendes” kiállítóhelyiségbe, és végre zavartalanul merülhetünk a képek világába. Ám még ha látóterünk fókuszában a képek vannak is, érzékeljük, hogy a falak a padozat felett lebegnek, nem érnek össze a sarkokon. Nem jelentenek igazán védelmet, hiszen a hézagokon bentről kifelé csak a sötétség érzékelhető, de kintről befelé mi nagyon is jól látszunk. Míg a hajó sötét terében elveszve álltunk, és a képek világító foltjai adtak kapaszkodót, addig az itteni, lehatároltnak tűnő fehérségben a rések és a fejünk fölött tátongó üresség miatt van bennünk a bizonytalanság érzete.

Állunk a képek előtt, és az épített és festett tér mindenütt nem várt párbeszédbe kerül. A csak-láthatónak és a be-is-járhatónak egyfajta szimbiózisává állnak össze, amelyben egyszerre van jelen a védtelen kitettség és kapaszkodót nyújtó ígéret. Úgy érezhetjük magunkat, mint a bejárat melletti festmény tengernél álló szerzetese: a koromfeketeség határtalan magányában áll a végtelenbe vesző horizont előtt, helyzete mégsem kilátástalan.

Az egyedüllét sebezhetőségében van a bizalma.

SZÜTS 2017

Szüts Miklós akvarelljei a Kiscelli Múzeum Templomterében

Kurátor: B. Nagy Anikó

Látvány: Szüts Nóra

Fény: Haász Ferenc

Videó az építésről:

Szüts Miklós tárlatvezetése

fotó: Kincses Gyula,