PRAE.HU: Nagyon gyakran emlegetett szókapcsolat a „kortársunk Shakespeare”. Ön szerint mit tudott Shakespeare, amitől több száz éve töretlenül a legjátszottabb szerző?

Shakespeare rendkívül szerencsés korban született, amikor is a határok hihetetlen sebességgel tágultak ki, az emberek elképesztő információkra tettek szert, évről évre változott a teljes világkép. Ez egy író számára természetesen rettenetesen inspiráló, és ott van még emellett az a tény, hogy ekkor  az angol társadalom rajongva szerette a színházat. Shakespeare-nek szinte minden népszerű művet sikerült belefoglalnia a színdarabjaiba, szinte alig van olyan műve, amelynek ő találta ki a történetét. Gyakorlatilag mindegyik egy fantasztikus minőségű átirat. Az ismert történeteket olyan szűrőn hajtottá át, amely az emberi szellem legmélyebb rétegeire reflektál. Persze rengeteg tárgyi tévedés is felfedezhető, például a földrajzot illetően, de az alapvető emberi dolgok működésének ábrázolásában ő csalhatatlan. A drámairodalom története tele van ilyen csomópontokkal, amikor a világról való tézisek ilyen különös interferenciába keverednek, és akkor létrejönnek a remekművek. Ezt figyelhetjük meg a „tragikus triásznál” is (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész – A szerk.), az ő darabjaikat is már több ezer éve töretlenül játsszák. Egy olyan hígabb korban, mint a miénk, talán kevésbé népszerűek, de mindaddig, amíg az embereknek igénye van a kultúrára, újra és újra előveszik őket, ahogyan Shakespeare-t is.

PRAE.HU: Mit gondol, a különböző Shakespeare-értelmezésekből mennyire mérhetőek le a társadalmi és a gondolkodásbeli változások?

Mérhetőek, ez teljesen biztos, már csak azért is, mert Shakespeare művei olyan széles spektrumot fognak át, hogy egészen tág és egymással ellentmondásos viszonyban lévő értelmezéseknek adnak teret. Az alkotók az adott társadalmi helyzethez képest mindig elkezdik csűrni-csavarni a darabokat, és ha ezek a szerkezetek merevebbek lennének, akkor valószínűleg régen el is tűntek volna. Számos olyan alkotó van, aki szintén nagyon sikeres volt a maga korában, de éppen azért veszett el vagy ég most takaréklángon, mert nem engedi meg a változatos interpretációkat. Márpedig mi egy olyan korban élünk, amelyben hatványozott az újraértelmezés igénye. A második világháborút követő időszak iszonyatosan megrázta az embereket, és ez hatással van a művészetre is: a hosszú békeidőben voltaképpen egy nagy katyvasz keletkezett. Ez a fajta szabadság mindenféle radikális mozgalomnak teret engedett, ezért él meg olyan sokféle feldolgozás egymás mellett. Most azt érzem, hogy az, ahogyan én fogom meg Shakespeare-t már kevésbé divatos, mert tényleg arra helyezem a fókuszt, hogy elmeséljek egy történetet. A fiatalabb alkotóknál a drámák hézagosan bomlanak ki, a technika kerül előtérbe. Sok jelentős és jó képességű fiatal kollégámtól láttam már adaptációkat, ahol maga az elbeszélés másodlagos, vagy legalábbis nem igazán fontos. Talán adottnak veszik, hogy a nézők ismerik a darabot, de ez egyáltalán nincs így. Pláne az olyan kevéssé játszott műveknél, mint a Téli rege.

PRAE.HU: A Téli rege valóban nem a gyakran színpadra állított művek közé tartozik. Önt mégis mi fogta meg ebben a történetben?

Nagyon régóta szeretem ezt a drámát, és azt gondolom, hogy a kevés színrevitel szegény Kosztolányi Dezsőnek tudható be, akinek a fordítása természetesen költői remekmű, de csupán olvasva működik. Rettenetesen nehéz mondani a színészeknek, megérteni pedig még ennél is bonyolultabb, ráadásul ez a történet borzasztóan kacifántos helyszín, idő és emberi kapcsolatok viszonylatában is. Ha pedig a nézők nem tudják követni az eseményeket, az előadás elveszíti a célját és ürességet hagy maga után. Több olyan előadást  nézhet meg a közönség a Radnótiban is, és más színházakban is, amelyek valamiféle kesernyés kilátástalanságot sugallnak a mai valóságunkról, teljesen megalapozottan, hiszen olyanokká váltak az emberi élet normái, amelyek túl sok bizakodásra nem adnak okot. Ugyanakkor időnként az emberben megszületik az az igény, hogy megpróbáljon teret adni a bizalomnak és a hitnek, mint az emberi élet legalapvetőbb mozgatórugóinak. A Téli regének pedig éppen az a lényege, hogyha az ember tényleg mindent végzetesen és visszafordíthatatlanul elrontott, tönkretette az egész életét, részben még mindig helyreállítható egy bizonyos rend, ha nem adja fel és folyamatosan megy előre.

Éppen ettől olyan megrendítő ez a történet, mert megmutatja, milyen rettenetesen kell vigyázni azokra az értékekre, amelyek a boldogságunkat garantálják, és milyen nehéz is felismerni ezeket. Kifejezetten erről szerettem volna mesélni a közönségnek, így ez volt az egyik ok, hogy elővettük a Téli regé​t. A másik pedig az, hogy formálódik itt egy új társulat, és Kováts Adéllal szerettük volna, ha most itt összességében is fel tudnánk mutatni, hogy merre tartunk.

PRAE.HU: Az értelmezések sokasága és az újat mondás kényszere felveti azt a kérdést is, hogy Shakespeare-t rendezni nagy öröm és jutalom vagy sokkal inkább kemény kihívás?

Én inkább a kihívás részét élem meg, mert Shakespeare műveiben nagyon nehéz koherens világot teremteni. Sokat kell dolgozni azon, hogy megtaláljuk a megfelelő formai elvet a meséléshez, amely valamiféle egységgé tudja kovácsolni mindazt, amit mondani szeretnénk. Ráadásul már annyiféle megoldás volt előttünk, hogy szinte minden utánzásnak tűnik. Ezzel tulajdonképpen nem is lenne semmi baj, mert a nézők nagy része nem ismeri az előző feldolgozásokat, de a saját önérzetünket nem hagyja nyugodni a tény, hogy nem vagyunk képesek valami újat kigondolni. A felkészülés stádiuma tehát rendkívül komplex, de nem csak nekem, rendezőnek, hanem a színészeknek is, mert már annyiféleképpen játszották ezeket a karaktereket, hogy óriási kihívás valami újjal előhozakodni.

PRAE.HU: Az újítás igénye már szövegszinten is tetten érhető. Szabó T. Anna új fordítása mennyiben tér el a korábbi munkáktól? Mit ad hozzá a műhöz?

Szabó T. Annára azért esett a választásunk, mert szerettünk volna egy igazán mai, radikálisan érvényes szöveget, arról nem beszélve, hogy a Téli rege az érzelemvilág szempontjából némileg női attitűdöt mutat, van benne valamiféle különös gyengédség. Morcsányi Géza dramaturggal ötöltünk-hatoltunk azon, hogy ki lenne az ideális választás, és lett is egy olyan fordításunk, amelynek minden sora kiválóan érthető amellett, hogy elképesztően költői is. Egészen biztos vagyok benne, hogy egy-két évtized múlva ugyanolyan híres sorai lesznek, mint a régi fordításoknak, mert hemzseg a remek írói leleménytől.

PRAE.HU: Ha ilyen erősen érzékelhető benne a gyengédség, akkor miért mondják mégis sokan azt, hogy ez Shakespeare legmélyebb és legkomorabb drámája?

A tragédiák mindig megtisztulást hoznak magukkal, a Téli regében viszont szó sincs ilyenről. Itt nincs feloldozás. Nem hiszem, hogy Hermoine és Leontes önfeledten tudna egymás mellett élni a történtek után, hiszen mégiscsak ott marad a kisfiuk halála. Kétségtelen, hogy a korábbi állapotokhoz, a folyamatos gyászhoz képest, megvalósul egy viszonylagos továbblépés, de lélektanilag ez egészen biztosan nem rendbehozható. Csak tönkretett életeket látunk, és ugyan a végén ott a tűzoltás, egy viszonylagos helyreigazítás, de ez csupán egy minimális kiegyezés, ami kicsit mégiscsak élhetőbbé teszi az életet. Az emberek hasonló kompromisszumokkal próbálnak előrébb lépni a valóságban is, ez hozza igazán közel a történetet a nézőkhöz. Nagyon elkeserítő, hogy megalkuvások sorozata kell ahhoz, hogy le tudjunk élni egy életet. Shakespeare éppen azért írta meg ezt a darabot, hogy próbáljunk meg még azelőtt észnél lenni, mielőtt belemennénk a folyamatos meghunyászkodásba.

PRAE.HU: Akkor ettől a sötétség? Ettől téli a rege, vagy rakódik a címre más jelentésréteg is?

A darabban is említik, hogy a téli mese mindig szomorú és kísértetekkel teli. Ha szűk emberi közösség él együtt, bezárva a saját kis világába, akkor a képzelgés hamar utat talál magának. A Téli rege is telis-tele van szokatlansággal, ha úgy tetszik, transzcendenciával, valóságon túli elemekkel, ebből adódik a szomorúsága és a sötétsége. Rengeteg minden jelenik meg itt, ami a tél attribútumai közé sorolható. Nagyon kevés a fény, a derű, és még a komikus jelenetek is, amelyek felkönnyíthetnék a dráma szövetét, kisebb tragédiákba fordulnak át. Tulajdonképpen a tél minden emberi viszonyba beleivódott.

PRAE.HU: A képzelgés, a transzcendencia mellett a másik nagyon fontos absztrakt fogalom, ami itt megjelenik, az az idő.

Az eredeti darabban csupán egy monológot mond az Idő, de én úgy éreztem, hogy ez az alapja a színdarabnak, hiszen mindent az ő kegyetlen munkálkodása értelmez. Ezért is illesztettük a szövegbe Shakespeare többi művéből azokat a monológokat, amelyek az időhöz köthetőek. Így kaptunk egy enyhén szkeptikus, maliciózus, rosszkedvű öregurat, aki egyszerre tevékeny és passzív néző, ha a kisemberek sorsáról van szó. Különös allegorikus figurát látunk, akinek a diktátumai szüntelenül érvényesülnek. A megélt kornak a sajátossága egyébként, hogy az ember elkezdi önmaga ténykedését az elmúlt időben látni, és elgondolkodik azon, hogy mit kellett volna másképpen csinálni. A Téli rege ennek a másképp döntésnek a drámája. Éppen azért mondják azt egyesek, hogy ez az író legszörnyűbb műve, mert teret ad egy hatalmas belső sóvárságnak, ráadásul megjelenik benne egy kettősség is: egészen olyan, mint egy görög sorstragédia, ám mégis ott rejlik benne az ember önálló, borzalmas cselekvésének lehetősége.

PRAE.HU: Talán az ebben a legkülönösebb, hogy a kiinduló bűn, a megcsalás már nagyon korán érvényét veszti. Mi jelentheti akkor az igazi vétséget, ami elindítja a lavinát?

Igazából semmi sem biztos az ember életében. Ebben a relativitásban pedig nagyon kell vigyázni azokra az értékekre, amelyek mégiscsak megadatnak, és az a valódi bűn, ha az ember ezeket eldobja magától, mert azt gondolja, hogy lesz jobb. Nem lesz az. A mű összes szereplője itt követi el a hibát. Amikor feneketlenül nagy a boldogság, a jólét és a nyugalom, akkor az ember természetéből adódóan elkezd fészkelődni, mert unalmasnak, elégtelennek és feszítőnek találja ezt a nagyfokú kiegyensúlyozottságot. Elkezd ellene kapálózni, ahogyan Leontes is. Ez a megcsömörlés egész birodalmakat tett már tönkre, mert világra hoz egyfajta motiválatlanságot és küzdésnélküliséget. Szinte lehetetlen ezt visszafordítani.

PRAE.HU: Összegzem tehát: nincs feloldás, de mégiscsak felfedezhető valamiféle remény, miközben a komikus elemek folyamatosan átfordulnak tragédiába. Ön hogyan határozná meg ebben a folyamatos bizonytalanságban magát a drámát és annak műfaját?

Shakespeare-nek az utolsó két darabja ilyen, A vihar és a Téli rege. Amikor az ember már elég sok mindent látott és megtapasztalt, akkor azok a principális elvek, hogy stílusegységet kellene tartani vagy a kitaposott úton előrehaladni, érvényüket vesztik. Shakespeare ezekbe a művekbe beleépített mindent, amit a színházról és az emberi kapcsolatokról tudott. Vidámat, szomorút, költőit, borzalmasat. Ettől ilyen komplikáltak és egyben felemelőek is ezek a darabok. Ráadásul hatalmas teret engednek az asszociációnak, így nagyon érzékletesen meg lehet mutatni rajtuk keresztül, hogy tulajdonképpen pillanatonként más-más érzéseknek, ingereknek, hatásoknak vagyunk kitéve. Ha pedig jó az előadás, akkor az egész egységként hat, mert azt mutatja meg, hogy az élet is éppen ennyire zavaros és kaotikus, mint ez a történet.

​William Shakespeare: Téli rege

Fordította: Szabó T. Anna

​

Az idő: Bálint András
Leontes, Szicília királya: Pál András
Hermione, Leontes felesége: Martinovics Dorina
Mamillius, a kisfiuk: Murányi Amadé/Nyáry Brúnó
Camillo, szicíliai nemesúr: László Zsolt
Antigonus, szicíliai nemesúr: Gazsó György
Dion, szicíliai nemesúr: Gyabronka József
Cleomenes, szicíliai nemesúr: Vilmányi Benett eh.
Polixenes, Bohémia (Csehország) királya: Rusznák András
Florizel, a fia: Olasz Renátó eh.
Öreg pásztor, akit Perdita atyjának hisznek: Schneider Zoltán
Bohumil, a fia: Figeczky Bence eh.
Lopacseh, csavargó: Dénes Viktor
Perdita, Leontes és Hermione leánya: Sodró Eliza
Paulina, Antigonus felesége: Kováts Adél
Emília, Hermione udvarhölgye: Lovas Rozi
Boženka, bohémiai parasztlány: Mészöly Anna eh.

Valamint: Feicht Zoltán, Mészáros Gergely, Hajdú Ádám, Komjáti Áron / Tóth István, Bukovinszki Balázs / Rácz Dániel, Kecskés Mihály, Schór Ádám
​
Dramaturg: Morcsányi Géza
Jelmeztervező: Benedek Mari
Játéktér: Valló Péter
Látvány: Pater Sparrow
Világítás: Baumgartner Sándor
Zene: Melis László
Koreográfus: Hód Adrienn
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező  munkatársa: Őri Rózsa, Ari Zsófi
 

Rendező: Valló Péter

​

Bemutató: 2017. március 5.

Radnóti Miklós Színház

Fotók: Gerencsér Anna