Általános iskolás közegről lévén szó, az első kérdés azonnal adja magát, amelyet a mai esten moderátorként fellépő Totth Benedek intéz a résztvevők felé: kiknek szól valójában a regény?

Ezzel kapcsolatban a vélemények megoszlanak: Szekeres Niki úgy látja, a regény nyelvezete nem azonos a benne megjelenített korosztállyal, így sokkal inkább a pedagógusokat és a szülőket célozza meg. Mészáros Mártontól megtudjuk, ő ebben az életkorban egészen másfajta könyveket olvasott, ám ennek ellenére mégis el tudja képzelni, hogy az említett könyv érdekli a tizenéves korosztályt, hiszen amikor az interneten rákeresett a regényre, szinte azonnal ráakadt annak feltöltött pdf-változatára. A mű hitelességét ugyanakkor – mint ahogy arra a későbbiekben többször is rámutat – fenntartással kezeli. Fenyő D. György szerint, bár általában véve nem jellemző, hogy a kamaszok fiatalabbakról szóló könyveket olvassanak, a benne felvázolt probléma miatt Az osztály vesztesét leginkább a 13-14 éves korosztály számára tudná elképzelni, valamint a pedagógusok számára is hasznos olvasmány lehet, hisz a regény edukációs funkcióval is rendelkezik. Totth Benedek elsősorban a „szülői betekintés” lehetőségét emeli ki a regénnyel kapcsolatban, úgy látja, személyes érintettségük miatt ők még a tanároknál is többet olvashatnak ki a szövegből.

A hitelesség tekintetében szintén megoszlanak a vélemények. Mészáros Mártonnak kétségei vannak a jelenség – tudniillik a kortárs iskolai erőszak – általánosságával kapcsolatban, s ennek megerősítéseként saját iskolai (igaz, gimnáziumi) élményeit hozza fel példának. Szekeres Niki és Totth Benedek a történetet alapvetően hitelesnek tartják, míg Fenyő D. György a könyv egyik fontos erényeként hozza fel, hogy az képes az erőszak sokféle árnyalatát megmutatni. Nem mindegy ugyanis, fejti ki, kit hogyan – verbálisan vagy adott esetben fizikailag – bántalmaznak, ahogyan az sem, mindezt az áldozat hogyan éli meg. Van, akinek az órák közti szünetekben rendszeresen megnyomorgatják a fejét, másokat poloskalánynak vagy „a büdös”-nek szólítanak, a közös azonban az elszenvedett sérelmekben az, hogy az áldozat minden esetben perifériára helyeződik, ahonnan sokszor csak nehezen (vagy egyáltalán nem) lehetséges az elmozdulás.

Fenyő D. György – a jelenséget fejlődéslélektani oldalról megközelítve – kitér arra is, az iskolákban legtöbbször nem veszik figyelembe a tényt, miszerint jellemzően 10-15 éves korban alakul ki a (kis)kamaszok személyisége/identitása, amelyekhez óhatatlanul járulnak hozzá az ún. hatalmi harcok: mindez a felületes szemlélő számára azonban kizárólag a gyerekek kezelhetetlenségében, valamint a pedagógusok eszköztelenné válásában fogalmazódik meg, amely továbbra sem segíti elő a probléma tényleges megoldását.

Totth Benedek a továbbiakban a könyv szerkezetéről faggatja a jelenlévőket: arra kíváncsi, a többiek kisregényként vagy esetleg novellafüzérként olvasták-e a művet, amelynek különböző fejezetekben fellépő narrátora mindig más-más szereplő bőrébe bújva vizsgálja meg a történet kiindulópontjául szolgáló eseményt. Mészáros Márton úgy látja, a sokféleség alapvetően jót tett a regénynek, a szerző ugyanakkor súlyos narrációs hibát is vét, melyből kifolyólag esélytelen rájönni arra, ki a valódi elkövető. Ez az ő számára mindenképpen csalódás volt. Totth Benedek szerint mindez azért van, mert a regény nem kíván megfelelni az olvasói elvárásoknak, így egy olyan szereplőt tesz meg áldozatnak, akiről azt az itt jelenlévők közül senki nem sejtené. E döntést Mészáros Márton viszont problémásnak (de minimum életszerűtlennek) tartja, s bár a többiek szerint ebben a könyvben „mindenki megkapja a magáét”, a végkövetkeztetése mégis az, hogy „a való életben pont a szerencsétlen gyerek lesz agyonütve”, azaz, a mű ilyetén, bizonytalanságra építő logikája ezért sem állja meg a helyét.

A jelenlévők egyébiránt megegyeznek abban, hogy a műben jelenlévő sokféleség hasznos, előrevivő megoldás, ami azonban ezzel együtt sem képes feledtetni a narráció sok esetben zavaró labilisságát. Szekeres Niki a könyvet elsősorban lélektani krimiként olvasta, s bár ő sem jött rá, ki a tettes, kiemeli a regény körkörösen működő asszociatív hálózatát, ami neki személy szerint sokat adott. Fenyő D. Györgyöt a mű szerkezete, illetőleg a már említett körkörösség Arthur Schnitzler Körtánc című drámájára emlékeztette, a szereplők sokfélesége pedig – meglátása szerint – arra is rávilágít, hogy bárkiből lehet(ne) áldozat, vagy, ha épp úgy adódik, agresszor, hisz a meglévő szerepek is folyton változnak, olykor egymásba csúsznak. A történetet megvizsgálva szerinte az is jól látszik, nemcsak a tényleges áldozat, hanem az osztályban periférián lévők is szívesebben öltenék magukra az elkövető szerepét, mintsem a mindenki által megvetett lúzerét, s az ún. bűnösség fogalma sem egyértelmű.

A nem kronologikus történetvezetés, amely – vélhetően – szintén az olvasó elbizonytalanítására hajaz, a jelenlévők közül nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Mészáros Márton szerint kifejezetten zavaró volt, Szekeres Niki ellenben szerette, neki sokkal inkább a szöveg tömörségével volt gondja. Úgy látja, a regénynek kifejezetten jót tett volna, ha a szerkesztők abban feszesebbre húzzák a mondatokat. Az egyes szereplők, ahogy az ugyancsak elhangzik, novellaszerű fejezetekben lépnek elénk, e szövegrészek azonban nem azonos súllyal képviseltetik magukat a műben (Kristóf sárkányos, kettős képzeletvilágra hajazó története az egyik legjobban sikerült rész). A résztvevők egyetértenek abban, hogy hiába az izgalmas krimi szál, vagy az ügyesen megkomponált szerkezet, ha maga a nyelv, amelyen mindez megszólal, nem elég érdekes, vagy ha a dialógok kevésbé életszerűek.

Ehhez kapcsolódóan merül fel az is, vajon miért gereblyéznek (hol az utcaseprők, hol a napközis gyerekek az iskolaudvaron) annyit a regényben: Mészáros Márton a történet ezen visszatérő momentumát értetlenséggel fogadta, ahogyan azt is, hogyan lehetséges egyáltalán a lehullott falevelekkel dobálózni. Az erre épülő kép, úgy véli, teljességgel haszontalan, s ennek kapcsán megtudjuk, a regény olvasásakor kikérte felesége véleményét.

Ezen a ponton rövid vita alakul ki a levelekkel borított iskolaudvar jelentőségéről, Szekeres Niki ugyanis kiemeli, kísérteties és egyben szimbolikus helyszínről van szó, ahol például ősszel igencsak magas lehet a vizes, s ezáltal még könnyebben dobálható falevelek tapadási együtthatója. Fenyő D. György nem kérdőjelezi meg ez utóbbi kijelentés igazságtartalmát, azonban rámutat arra, hogy a közös söprögetés az ő számára túlságosan direkt, pedagógiai célzattal bír (s mint ilyen, taszító), mely aktusban viszont Szekeres Niki a szerző részéről nem kevés (ön)iróniát vél felfedezni.

A beszélgetés akkor vesz igazán érdekes fordulatot, amikor a közönség is bekapcsolódik a regény ifjúsági irodalomban betöltött szerepéről folytatott polémiába, s ennek kapcsán elhangzik a kérdés, vajon Az osztály vesztese van-e olyan erős könyv, mint a Semmi, amely néhány évvel ezelőtt a tizenévesek körében is nagy érdeklődésre tett szert. Totth Benedek úgy látja, a két könyvet már csak nyelvi megformáltságuk különbözősége miatt sem érdemes összehasonlítani, vagy ha mégis, úgy Wéber Anikó regénye – egy képzeletbeli versenyen – mindenképpen alulmaradna. Talán a könnyebb befogadhatóság miatt lehet, veti fel Totth, hogy ez utóbbi mű jóval óvatosabban, itt-ott döcögős mondatokkal fogalmazza meg a benne felvetett problémákat, amit Szekeres Niki szintén alátámaszt, majd ezzel kapcsolatban kifejti, a nyelvi regiszter visszafogottsága szerinte általános probléma, és egyértelműen a szerző(k) bátortalanságára utal, amin érdemes lenne túllépni.

Fenyő D. György szerint egy regény akkor igazán jó, ha képes megteremteni egy saját világot, ebből az elvárásból kiindulva Az osztály vesztesének szövege kissé vázlatos, teremtett világa nem elég plasztikus. Mészáros Márton a regény megoldását – tudniillik azt a pillanatot, amikor bántalmazó és bántalmazott egyfajta kompromisszumra jut – sem érzi hitelesnek, hiszen maga az alapprobléma, miszerint a gyerekek a megkötözött áldozat képét kiteszik a Facebookra, túlontúl brutálisnak hat: meglátása szerint mindez sokkal inkább az ISIS, mintsem ötödikes diákok képzelet- és lelkivilágát idézi. A valódi kompromisszum létrejöttét azonban a jelenlévők közül nem mindenki érzékelte, Szekeres Niki szerint az említett jelenetben nincs igazi megbékélés, a konfliktus, illetve maga az alapprobléma továbbra is fennáll.

Az elkövetkezőkben a regény keletkezéséről esik szó. Kiderül, hogy a közönség soraiban jelen van a szerző, Wéber Anikó, valamint a Pagony főszerkesztője, Kovács Eszter, akiktől további részleteket tudhatunk meg a mű (alap)koncepciójának alakulásáról, a szöveg különböző fázisairól. A krimi, illetőleg a bullying szál, ahogy azt Kovács Eszter elmondja, csak utólag került bele a könyvbe, az eredeti szöveg (itt köszön vissza a már említett novellaszerűség) egyetlen, a kiadó Aranyvackor pályázatán is díjat nyert történetre épült.

A kiadó képviselője ezután igyekszik reflektálni a nyelvvel kapcsolatos kritikákra is: kevés szerinte manapság az olyan ifjúsági regény, amelynek nyelvi regisztere különösen meghatározó lenne, mellette jóval erősebb a történet, a dramaturgia. Totth – aki fordítóként és szerkesztőként is dolgozik – ellenben úgy látja, ha a nyelv nem elég karakteres, ha nincs „húzása”, a történet is nehezebben adja magát. Szó esik a mű fogadtatásáról is: megtudjuk, a felnőtt olvasók közül sokan kifogásolták, hogy a könyv a benne felvetett problémákra nem ad kész válaszokat. A szerző ennek kapcsán elmondja, a célja nem ún. segítő könyv írása volt, ellenben szeretett volna olyan regényvilágot teremteni, amelybe az eltérő tapasztalattal rendelkező olvasók is könnyedén belehelyezkedhetnek. Wéber Anikó lerántja a leplet valóság és fikció dilemmáiról is: kiderül, hogy Sára néni, a napközis tanár alakját saját magáról mintázta, a gyerekek pedig nem csupán a levelekkel való dobálózást, de azok összesöprését is játéknak fogták fel, így szívesen vettek részt benne. Ennek valóságosságára ráadásul Kovács Eszter is ráerősít, mondván: „Anikó biztos nem írna bele a könyvbe levéldobálást, ha mindez nem lenne hiteles vagy valóságos.”

Persze még ennél is fontosabb, hogy a könyv olyan problémákat vet fel, amelyek sokunk számára lehetnek ismerősek. És hogy hogyan hat mindez az olvasókra? A kortárs bullying egyáltalán nem új jelenség, fejti ki Fenyő D. György, kiemelve, hogy az eltelt évtizedek alatt – az internet, illetve a média térnyerésével egyidejűleg – legfeljebb az erőszakkal kapcsolatos módszerek azok, amelyeknél jelentős változások következtek be. A Mészáros Márton által „ISIS-esnek” titulált kép is azért hat olyannyira kegyetlennek, mert az információ, amit magában hordoz, megmásíthatatlanul utal a tényre, miszerint a bántalmazott nem csupán az erőszak, vagyis a kép elkészültének pillanatában lesz áldozat, hanem – ahogyan saját Facebook profilunkról sem tűnnek el törlés után nyomtalanul a fotók – ő is örökre vesztes marad.  

Fotók: Szikra Benedek