Megnézem, a legolcsóbb ülőhely 9/10 euró, ha a páholy hátsó sorában a fal melletti (tehát a színpadtól távolabb eső, így jobb rálátást nyújtó) széket sikerült megcsípnem, a kérdés megoldódik. A február-márciusi programmal lelkesen besétálok a jegypénztárhoz. A következő felvilágosítást kapom: az olcsó ülőjegyeket több előadásra nem lehet előre megvenni, mindig csak egyre, méghozzá az előadás napjától számított 1 hónappal korábban: tehát március 18-i előadásra február 18-án. Fellélegzem: még szerencse, hogy a legalább a szám egyezik, és mondjuk nem egy csütörtöki előadáshoz számított négy héttel korábbi csütörtökön… Ha 19-ére is szeretnék jegyet, akkor azért 19-én vissza kell jönnöm.

- Keljen fel jó korán! - javasolja a jegypénztáros - ezekért a jegyekért már reggel ötkor megkezdődik a sorban állás.

- Mint említettem, nem tudok állni. Internet? - kérdezem - Egyszerűbb lenne.

- Egyszerűbbnek egyszerűbb, de az internetes foglalás csak az adott nap, tehát mondjuk február 18-án reggel 10 órakor kezdődik.

- És? - kérdezem.

- A pénztárak 8-kor nyitnak - feleli vigyorogva.

Magyarán 10 órára már nincsen jegy, amit interneten le lehetne foglalni. Még szerencse, hogy feltalálták. Kezd elfogyni a türelmem, és fájni a lábam. Egy szociálisan oly szenzitívnek tűnő országban, mint Ausztria, kell, hogy legyen másik lehetőség is, az idősek, betegek, kismamák, visszeresek, frissen műtöttek, lábfájósok, hátfájósok stb. operába juttatására. Nincs más választás, megmondom neki, mi bajom. Hallott már róla (szociálisan érzékeny országban vagyunk), nyert ügyem van!

- Tolószékes?

Döbbenten nézek le rá. Ugyanis a pult másik oldalán állok. Állok.

- Biztos, hogy nem tudja elintézni a tolószéket? Akkor bármikor 3 euróért jöhetne hozzánk a bécsi operába. Sőt, a kísérője is.

- Megfontolom - és kilépek az ajtón. Még hallom, ahogy utánam kiált, hogy ha lerobbanok, fontoljam meg, ez óriási lehetőség!

Talán mégsem elég hatékony a krónikus betegségekről szóló ismeretterjesztés Ausztriában. Tolószéket ajánlani valakinek, akinek amúgy jó 20 százaléknyi esélye van rá, hogy egyszer odajut, nem nevezném érzékenységnek.

Ez egy kabaré, gondolom, és kezdem érteni a Münchenből ideszármazott Daniel Kehlmann humorát. Tapintható a különbség München és Bécs között.

Megkerülöm az épületet, hátha a másik pénztárnál más eredményre jutok. Unatkozó pénztáros fújja az arcomba a füstöt. Ausverkauft, minden jegy elkelt - mondja elnyújtott bécsi dialektusban. Ő a Mutira gondol, míg engem úgy általában érdekelne. Sajnos nem értjük meg egymást, irány egy újabb pénztár. Még szerencse, hogy annyi van belőle!

Ezúttal a jegyirodában próbálkozom, az utca túloldalán. Helyes kis olasz nő mosolyogva integet felém. Tőle megtudom, hogy amit az első pénztáros mondott, színigaz, nem lehet interneten foglalni, az ülőjegyért is sorba kell állni, muszáj minden előadás előtt egy hónappal ezt a cirkuszt végigcsinálni, hacsak -

- Hacsak?

- Hacsak nem nem-bécsi.

- Nem bécsi?

- Más tartományokból és külföldről jövők ugyanis lefoglalhatják előre azokat a kilenc eurós ülőjegyeket, erre van a Bestellungsbüro. Az ember bemegy, megmondja akár félévre előre, melyik előadásra kér jegyet, már ha még van, és kész. A bécsiek csak ezért bejelentkeznek a hétvégi telkükre, rokonokhoz vagy akárhová - mondja mosolyogva.

Meglepődök, hogy van kiskapu. Ostobán Münchenből indultam ki. Ott ilyen a világon se lehetne. Minden megy flottul a maga útján. A bécsi német ismerőseim a bécsi murit megvető ajakbiggyesztéssel kommentálják: Vetternwirtschaft. Kapcsolati tőke. Azt hittem, urambátyám ország vagyunk: hát kispisták vagyunk a sógorékhoz képest! Kezdem azt hinni, hogy a kiskapuzás igazából tőlünk idegen, ránk kényszerített, a Monarchia alatt belénk nevelt magatartás. A rendelésen egyébként minden rendben megy. Magyar vagyok ugyan, de ennyiből bécsi is lehetnék: az akcentusom elég bizonyíték, útlevelet, lakcímkártyát senki nem kér, nem is ellenőriz (van ugyanis bécsi bejelentett lakcímem - a könyvtárhasználat miatt kellett, de ez egy másik történet.) Sikerül kilenc előadásra a szezon végéig jegyet foglalnom, de csak március végétől: a következő egy hónapra (esetünkben március 18-ig) ez a rendelési lehetőség nem érvényes. Azokat a jegyeket már csak a kasszában lehet megvenni.

Újabb fordulat: ezeket is. A megrendelt jegyeket se kifizetni, se kinyomtatni nem áll módjukban. Mindjárt a lelkemre is kötik, hogy el ne felejtsem a megrendelt jegyeket az előadás előtt hat héttel egyszer kifizetni (újabb naptározás kezdődik, melyik előadáshoz számított hat hét mikor esedékes), ahol kapok egy nyugtát, amivel aztán az előadás előtt elfáradhatok a jegyért a pénztárba. A jegyet kinyomtatni ugyanis előre nem tudják. Tehát csak háromszor kell bejönni érte az Operába: megrendelni, kifizetni, átvenni. Bocsánat, ez jegyenként külön érvényes. Egyszer megrendelem, kilencszer kifizetem, kilencszer átveszem: csak tizenkilencszer kell bejönnöm emiatt. Nem is bonyolult. Ismétlem: ez a külföldiek és más tartománybeli osztrákok jegyvásárlási lehetősége elvileg. Még szerencse, hogy én igazából Bécsben tartózkodom!

Egy márciusi előadást azonnal ki kell fizetnem, ezért visszafáradok a kis olasz nőhöz. Mosolyog: siker? Kicsit beszélgetünk, miért választotta Bécset a napfényes Itália helyett (olyan kényelmes, nyugodt város mondja - más fogalmaink vannak a kényelemről.) Veszek tőle színházjegyet (a Burgtheaterben Shakespeare-szezon van), és említem, hogy van-e valamilyen jegye az Operába, erre a hónapra. Parasztbecsület-Bajazzók, José Cura - érdekli? Mire fizetek, már majdnem kedvezményt is kapok - kezdünk ismerősnek számítani. Majd legközelebb, mosolygok, mosolyog.

Felmegy a függöny

És az előadás díszlete máris csalódás. A jelmezt, a díszletet, és a rendezést is Jean Pierre Ponnelle jegyzi. A díszletből kiindulva semmi meglepő interpretációra nem számíthatunk: sematikus, historikus, amely a kilencszáz-harmincas években sem jelentene újdonságot - a második emeleti páholyból is láthatóan festett, papírmasé olasz falu: szürke palakő házak, templom, lépcső - inkább valahol Dél-Tirolban, mintsem Szicíliában.
A jelmezek, ha lehet, még sematikusabbak: fekete rokolyák, kendők, fehér ministránsruhák, Lukács Gyöngyi (itt Georgina) dús, kibomló vörös varkocsban alakítja a megvetett Santuzzát. A rendezés kimerül a szereplőmozgatásban, mondhatnánk jóindulatúan, ám a szereplők jobbára egyáltalán nem mozognak. Santuzza szerepében Lukács szinte mozdulatlan, az előadás jelentős részét a fatákolmányon billegő papírmasé Jézus előtt fohászkodva tölti. Nem az ő hibája. Peter Seiffert Turiddója kidagad a szerepből: harsány mozdulatokkal jelzi a figurát, nem játssza. Végtelenül illúzióromboló a rendezés, a díszlet, a jelmez - pedig a rendezésnek más célja úgy tűnik nem volt, mint épp az illúziókeltés. Ezt szolgálná a perspektivikus díszlet, amelyben azonban épp a rövidülés miatt a kórustagok mellett eltörpülnek a fák. Az egész rendezés végtelenül avítt, maximum színháztörténeti érdekessége van: már ha valaki a színpadra állításra, és nem csak a zenére kíváncsi. A dirigens, Marco Armiliato tüntetően kotta nélkül vezényli végig az estét - Zubin Mehtát láttam így a müncheni operában Toscát vezényelni. Ettől a zene nem lesz se jobb, se rosszabb: fölösleges bravúr.

A Bajazzókat nagy várakozás előzi meg

Bár a Parasztbecsület után többen elhagyják a színházat, mégis. A prológus után a Toniót adó Georg Tichy-t többen kifújolják, mások éltetik. Egy emeleti páholyból valaki a kiváló akusztikába harsog: Ha nem tetszik, haza lehet menni! Pedig a díszletet még a függöny takarja. Az, akárcsak a jelmez és a rendezés szintén Ponnelle munkája, hasonló hibákkal teli. (Itt a perspektivikus rövidülés miatt a falu házai oly kicsik, hogy a kórus bevonulásakor azonnal nevetségessé válik a keltett illúzió.) Erről a darabról Ponnelle-nek érezhetően több a mondanivalója: a modern kocsiszínpadot egy rozzant teherautóra helyezi, amely Nedda és Silvio szerelmi légyottjának helyszínéül is szolgál. Ennek platóját lenyitva épül a szemünk előtt a második részben a színpad, amely mögött, a közönséggel szemben ülve élvezi a falu lakossága a tragikus végű előadást - amely azonban végig nekik háttal, felénk fordulva játszódik. Szerencsétlen ötlet, amely tovább ront a színházi hitelességen. Nedda-Colombina (Tamar Iveri) sematikus, babamozgású magakelletése hamar unalmassá válna, ha Cura Canio-Bajazzója nem lenne visszafogottságában vészjósló és hiteles. Ez a szerepfelfogásbeli különbség feszültséget okoz és egy időre izgalmassá teszi a sematikus rendezést, amely Canio részeg imbolygására és Tonio kárörvendő kezét dörzsölgetésére korlátozódik. Ahogy azonban Cura mégis félreteszi a chiantis palackot és a színház-a-színházban jelenet közben letörli az arcát, egy pillanatra feledteti velünk a rendezés hiányosságait.

Bécs, 2008. február 18.
A Bécsi Állami Operaház honlapja