A családjától gyermekkorában elszakadt, majd őket 25 év múltán megtaláló indiai Saroo Brierly története 2012-ben bejárta a világsajtót. Saroo memoárja The Long Way Home (magyarul Oroszlán) címmel jelent meg 2013-ban, és szinte azonnal bestselleré vált. Ennek adaptálásra vállalkozott az elsőfilmes Garth Davis.

Az eredeti mű varázsa abban rejlik, hogy megtörtént. A legtöbbünk számára felfoghatatlan életutat minden további nélkül elfogadjuk, és érzelmileg is könnyűszerrel involválódunk, mivel a könyvben leírt események közvetlenül annak az embernek a tollából származnak, aki átélte őket. Van azonban a The Long Way Home-nak egy másik, érdekesebb vonzata, ez pedig a beavatottságnak egy olyan formája, amelyet az író birtokol. Mivel abban a kivételes pozícióban van, hogy látta a világ két teljesen különböző arcát – Indiát és Ausztráliát –, egyfelől képes bemutatni egy számunkra még mindig titokzatos és egzotikus, mindeközben nyomortól súlyos miliőt, másfelől képes az általunk ismert és természetesnek vett közeget is egészen más fénytörésben értelmezni.

Saroo Brierly történetének alapvetően két érdekes aspektusa van: az egyik a média, a másik az ember nézőpontjából értelmezhető. Előbbi maga a nagybetűs SZTORI, vagyis a szenzáció, amelyet felkapott a sajtó (és amely maximum két mondatban megfogalmazható), utóbbi a megpróbáltatások sora, maga az élettörténet, amelynek epikussága nagyobb terjedelmet kíván, így a könyvet elolvasva juthatunk csak igazán közel hozzá. Davis filmje pedig egyik aspektusnál sem tudott vagy akart igazán megállapodni: túl keveset mesél el, túl nagy terjedelemben, a mérleg nyelve pedig végül a média felé billen, vagyis a film lényegében nem csinál mást, mint két órában elénk tárja pontosan ugyanazt a történetet, melyet az újságok már négy éve két bekezdésben elintéztek.

Az Oroszlánnak alapvetően két hatalmas hibája van. Az egyik a bosszantóan lineáris (és konvencionális) elbeszélésmód, mely degradálja és kiszámíthatóvá teszi a történetet. A filmet megnézve úgy tűnik, Saroo élete maradéktalanul elmesélhető a következőképp: egy indiai kisfiú elszakad a családjától, de egy jómódú házaspár kiemeli a nyomornegyedből. A kisfiú Ausztráliába kerül nevelőszüleihez, de felnőttként újra felkeresi Indiában élő családját. Annak ellenére, hogy a történet nem ilyen egyszerű – legalábbis az ember oldaláról –, a filmvásznon pontosan ezt látjuk.  A másik hiba – mely az elsőből eredeztethető – a releváns üzenet hiánya. Habár a film számos érdekes problémát érint – örökbefogadás és szülés vagy a jóléti társadalom és a harmadik világ szembeállításának kérdése –, végül egyiket sem bontja ki, helyette azzal a vérszegény ténnyel próbálja lenyűgözni a nézőt, hogy megtörtént eseményeket, másképp fogalmazva egy szenzációt dolgoz fel.

Mindez azért bizonyul kevésnek, mert maga a szenzáció (elveszett gyerek felleli a családját) önmagában nem elég érdekfeszítő, két órában semmiképp. A film első fele mesés tájaival és a magára maradt gyermek középpontba állításával még képes lekötni a néző figyelmét, azonban a második felvonásra látványosan alábbhagy a lendület. Onnantól kezdve, hogy megszűnik a puszta túlélésért folytatott harc, és a főhős új, biztonságos környezetbe kerül, a feszültség szinte teljesen feloldódik. Az immár felnőtt Saroo teljes elkeseredettségében a Google Earth segítségével próbálja megtalálni rég elveszett otthonát, ám nyomozása ebben ki is merül, azt az érzést keltve a nézőben, hogy a főhős teljes mértékben a technológiára van utalva, az ő problémamegoldó képességén, akaratán, hitén pedig nem múlik semmi. Az alkotók ráadásul azt gondolták, hogy a nyomozás elnyújtásával majd kiváltják a kellő feszültséget, azonban ez a visszájára sül el. A film második felében szinte minden mellékszál érdekesebb konfliktusokat ígér, mint maga a központi cselekmény.

Az ilyen történetmesélésben a karakterjegyek elmélyítése sem valósulhat meg, ami nagy kár: a film vitathatatlan pozitívuma ugyanis az emlékezetes színészi alakításokban érhető tetten. Rooney Mara hitelesen hozza a szerető barátnő figuráját, ám karaktere láthatóan csak Saroo új környezetbe való beilleszkedésének sikerességét hivatott bizonyítani. Nicole Kidman az új anyuka szerepében brillírozik és, habár ő sem kap túl sok játékidőt, a film egyik legerősebb jelenetét, ezzel együtt legkomolyabb dilemmáját is neki köszönhetjük. Hiába jó Dev Patel Saroo szerepében, karakterével kellő motiváció hiányában nehéz azonosulni. Nem érezzük mögötte azt a nagy tragédiát, mint mondjuk mostohatestvére, Mantosh (Divian Ladwa) esetében, akinek a szála a többi mellékszereplőhöz hasonlóan kifejezetten érdekes, mégis egyszerűen elhal a fősodor mellett. Ami vitathatatlan: Sunny Pawar az ötéves Saroo megformálójaként lehengerlő alakítást nyújt. A film nagyon sokat köszönhet az ő jelenlétének, ezt minden bizonnyal a rendező is érezte, mert a többiekhez képest igen tekintélyes játékidővel ajándékozta meg.

De tegyük fel az elkerülhetetlen kérdést. Vajon, szükség volt erre az adaptációra? Úgy gondolom, ilyen formában semmiképp sem. A sztori felejthető kétsoros történetté alacsonyítása, illetve a nevetségesen konvencionális elbeszélésmód elkerülhető lett volna, ha a rendező a linearitást megtörve asszociációkkal, visszaemlékezésekkel hangsúlyozza a Sarooban zajló belső folyamatok összetettséget, és az alapját adó mű szolgalelkű, mégis hiányos bemutatása helyett nyitni mer a komplexebb filmnyelvi eszközök felé.

A fenti fejtegetés persze némiképp sarkított, mivel ennek a filmnek is megvannak a maga pillanatai, amelyeket nem lehet tőle elvitatni, a gond csak az, hogy ezek gyakoriságban és intenzitásban is alulmaradnak a fősodorbeli események lapos sorához képest. A bravúros színészi játék, a látvány, a jól eltalált zene és hangulat sem tudja megmenteni a filmet: az Oroszlán egyszer nézhető, bátortalan alkotás, mely nem mer kibújni az adaptált mű szoknyája alól.

Képek forrása: Fórum Hungary

Oroszlán (Lion)

Színes, feliratos  ausztrál-angol-amerikai életrajzi dráma, 118 perc, 2016

Rendező: Garth Davis

Forgatókönyvíró: Luke Davies

Zene: Volker Bertelmann, Dustin O’Halloran

Operatőr: Greig Fraser

Vágó: Alexandre de Franceschi

Producer: Iain Canning, Angie Fielder, Emile Sherman

Szereplők: Dev Patel (Saroo Brierley), Rooney Mara (Lucy), Nicole Kidman (Sue Brierley), Tannishtha Chatterjee (Noor), Pallavi Sharda (Prama), Nawazuddin Siddiqui(Rawa)

Bemutató: 2017. február 16.

Forgalmazó: Fórum Hungary

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!