A regény érdekessége a főhős ravaszul megjelenített összetettsége, amit az önreflexión alapuló narráció leplez le. Az „írta Tárkony” kifejezés a címben többféle értelmezést is felkínál. Foucault elképzelése alapján Tárkony annak a harmadik „én”-nek a megtestesítője, aki az író és az „írott én” között közvetít. Azzal, hogy a címbe kerül egy szerzői név, ugyanúgy belép a szerző a saját halálába, ahogy azt Barthes mondja, mégsem számolja fel a szöveg a szerzőt maradéktalanul. Barthes egy ponton Brecht distanciafogalmára utal, ebben az esetben különösen működik az elidegenítés analógiája a címben szereplő szerző kapcsán, az ismerősre vetett idegen pillantás lehetőségét kínálja fel az olvasónak. Másrészt olvashatjuk úgy is, hogy Tárkony A völgy című kötet szerzője, így rögtön más értelmet nyer a mindentudó elbeszélő (aki éppen ezért nem is mindentudó, csak Tárkony gondolatait tudjuk meg), a főhőst végig (saját maga által) kitett, védtelen, önironikus pozícióban látjuk. A szövegben gyakran előforduló regiszterkeveredés is differenciálja Tárkony gondolkodásmódját és tehetségét. A frappáns és összetett  nyelvhasználat mellett rendre visszatérnek a mese konstruált voltára mutató elemek („Majd napokig és hetekig és hónapokig és évekig csak kifelé bámult”, „Nem tudni, odakinn a fák hányszor hullajtották le lombjukat, mígnem egyszer nagyon furcsa dolog történt.”), illetve ha az egymást követő történetek ívét vizsgáljuk, ahogy a realitásból az egyre merészebb eseményeken keresztül végül a mesebeli lényeknél kötünk ki, a megértést mint olyat ironikusan elbizonytalanító struktúrát kapunk. A novellafüzérként is értelmezhető szövegek időtlenséget sugallnak, az időbeli dolgok átfordulnak térbelibe, a miliő, az ábrázolt falu lesz alapvető kerete az eseményeknek.

Tárkony, akár a plessneri „excentrikus helyzet” értelmében is vizsgálja önmagát: „Az ember azért néz szembe önmagával (vagyis valaki mással), hogy idegenként olyan képet rajzoljon önmagáról, amire így egy másik ember szemével reflektálhat, illetve más szemében reflektáltan látja önmagát. Képes elhatárolódni és távolságot tartani önmagától, és saját cselekvését, viselkedését egy másik ember cselekvéseként és viselkedéseként figyelheti és szemlélheti”. Tárkony, a „nemköltő költő” saját magáról beszél harmadik személyben, így távolságot tartva pontosabb, reflektáltabb képet tud adni magáról, mert sokkal könnyebb kegyetlennek lennie, ha úgy bánik magával, mintha az valaki más lenne.

Az elbeszélés múlt idejű, és már csak azért is, mert az emlékezés kreatív tevékenység, Tárkony mindenképpen torzít(hat) kicsit a történteken. Még ha próbálja is eltartani magától az elbeszélői szerepet, az eredmény egy 'erlebte Rede' szerű hatást eredményez, de valójában sosem szakad el igazán magától. Különösen a rajzokkal együtt, a megmutatás és a megmutatkozás viszonyában ugyanaz a kettőség áll fent az énbemutatás kapcsán, vagyis hogy még ha próbálja is magát szerethetőként beállítani, még ha kis torzításokkal is járhatott ez a történetek írásakor, végig rendkívül önkritikus és őszinte. A nézőpontváltások is ezt támasztják alá, az adott szituációban mindig megismerjük a résztvevő szereplők álláspontját, és az elbeszélés így nemcsak hitelesnek hat, hanem sok esetben a humor forrásává válik. Tárkony legjobban attól fél, hogy kinevetik. Nem sokkal később pedig megtudjuk: „Hozzászokott már a félelemhez”. Ezek a kötet legerősebb mondatai, egy olyan embertől, aki képes kitenni magát a maga teljességében, képes kegyetlennek lenni magához, gyötörnie magát, azért, hogy életképessé válhasson. Tárkonynak pedig a szenvedés egyszersmind kielégülést is jelent, mi pedig élvezzük ezt, mintha színházban ülnénk, mert névtelenül megbújva a sötétben a sor közepén láthatjuk hogyan lépi át Tárkony a vonalat, azt, amit mi csak szeretnénk megtenni.

A kávéfőző megszemélyesítése, illetve ahogy Tárkony Cserjével bánik, a melankólia állandó, állapotként azonosítható jelenlétét erősíti azzal, hogy az objektum szubjektummá válik, élettelen tárgyakat próbál meg irányítani, érzékeny, válaszképes dolgokként kezelni őket. A konstruktív képzelete olyan módon egészíti ki a világot, ami számára kevésbé fenyegető, ez leginkább a félelem kifejeződése, mert az élővel ki lehet alakítani valamilyen viszonyt. A szerző olyan helyzetet kísérel meg létrehozni, amelyben (akár a félálomban) reprodukált valóságban a világtól való elidegenedés kompenzációja lepleződik le. A Tárkony és a vonal fejezet rengeteg asszociációnak teret enged, talán ez az a rész, ami leginkább reflektál a valóságra, elsősorban a jelenünkre. Tárkony, aki a legszerethetőbb (anti)hős, valójában a cselekvés határainak átlépését tapasztalja meg, ez esetben explicit módon, mert az unatkozás és a cselekvés dinamizmusa és egymásba fonódása szervezőelemmé válik az egész regényben.

Bár a szöveg építeni tud az elhallgatásra, érdekessé tudja tenni például Tárkony és Csücsök viszonyát, más esetben viszont kevésbé válik termékennyé, ezért a szereplők karakterei nem válnak összetett jellemekké. Tündér kaotikus nemtörődömsége és Oregán tettrekészsége ritmust ad a kötetnek, de éppen csak annyira válnak karakterekké, hogy mellékszereplőként a történeteket kiszolgálhassák. Nagy Norbert rajzai végig összhangban vannak a szöveggel, hol fokozzák, hol ellenpontozzák, hol pedig kiegészítik azt (például megbizonyosodhatunk róla, hogy Csücsök lány). A vonatfülke, a szobabelső, a zsemle szomorúbbnak ható, sötétebb tónusú képeit ellenpontozzák a komikus, illetve idilli képek, például a kútba eső Tárkony, vagy a füvön gondolatfocizó brigád. Mindezek mellett rengeteg apróságot rejtenek a rajzok, amelyek külön remek időtöltésre adnak lehetőséget, a Vonal esetében pedig tipográfiai funkciója is van.

A Vadcsízek és a Színnyalók története hangsúlyosan a természettel való viszonyunkra épít, pontosabban, hogy hogyan is éljük meg a természetet, hogyan tudjuk definiálni azt. Mert a természet (szépsége) alatt azt értjük legtöbbször, amit az ablakból kinézve látunk, egy dombot vagy ligetet a kirándulásokkor, az etető körül szorgoskodó madarakat, akiket még meg is védünk a nemkívánatos betolakodóktól. Tehát egy olyan közeget, ami mentes a természet egyéb sajátosságaitól, elsősorban kegyetlenségétől. Ezért nehéz helyzeteket szülhet, ha a természet teljes és valódi voltával találjuk szembe magunkat, vagy ha valaki durván beleavatkozik a működésébe, ahogyan azt a „hibbanatlan” Tündér teszi.

Reményeim szerint a fenti szöveg pontosan kifejezi, hogy Tárkony érdemei valójában Kollár Árpád érdemei. A kötet megérdemli, hogy önmagában, és ne az előzőhöz képest értelmezzük, nem a Milyen madárhoz képest jött létre ez a könyv, mégsem lehet megkerülni az említését. A Kollár Árpád - Nagy Norbert alkotópáros új kötete semmilyen értelemben nem ismétlése az előzőnek, sokkal inkább folytatása. A Völgy, írta Tárkony, a maga hiányosságaival együtt egy pontos, szórakoztató és fontos könyv.